Munkám miatt napi szinten kapcsolatban voltam a Covid19 pandémiával, kevésbé egészségügyi, inkább az azt segítő kommunikációs, szervezési oldalról. Készültek nálunk fotósorozatok, interjúk, cikkek, filmek, mondjuk azt, viszonylag jól beleláttam, mi a valóság a médiahajcihő mögött, emiatt aztán sosem vettem túl lazán ezt az egészet. Szabályosan viseltem a maszkot, a kézmosás lassan a levegővételnél is gyakoribb lett és odafigyeltem, ne menjek nagyobb közösségekbe, minimalizáltam a kapcsolatokat.

Aztán március 18-án szólt a kolléganőm, hogy szarul nézek ki. Ő persze szofisztikáltabban fogalmazott, de a lényege az volt, hogy egy viharvert szomorúfűzben is több a kraft mint bennem. Este felhívtam a háziorvosomat, aki a férjével együtt ráadásul lelkes borbarát, a közös borozások növelik az orvosi bizalmat is, de ő sem biztatott, hanem beutalt egy covid-tesztelésre.

Szombat volt, délelőtt, az Expo Center Pécs hátsó udvarán egy ezeréves fehér mentőautóból vették a mintát a gyorsteszthez. Tizenöt perc és hívnak, végül öt se telt el talán és rajtam kívül még az ott tartózkodó tucatnyi sorban álló ember is megtudta, olyan pozitív lett a gyorstesztem, hogy a két pálcika is plusz jelet formázva villogott. Jelentkezzen a háziorvosánál, szólt az ukáz és hazaérve meg is tettem.

Érezzem magam otthon jó ideig, de legalább tíz napig. Eddig oké, de nem éreztem magam jól, mert köhögtem, lázas voltam, fájt a hátam és az ágy közelségét mindennél jobban kívántam. Aludni persze alig tudtam, perceket talán. És ahogy teltek a napok, egyre fogyott a levegő. A munka home office-ba szervezve át, boros programok kihúzva, besorolt kóstolások átprogramozva, ezúttal is elnézést azoktól, akiknek megígértem, hogy visszajelzek valamit a borukra, hamarosan jön a pótlás.

A home office persze 15 perc gép előtt, egy-két óra az ágyban, de mivel éjjel úgysem alszik az ember, ezt 24 órában lehet csinálni. Kivéve ha úgy rád tör a köhögés, hogy perceken át kapkodsz levegőért, majd zihálva nyugtatod meg magad, hogy nem, ez még nem az a fázis, ahol a mentőt kell tárcsázni.

Furmint helyett Favipiravirban állapodunk meg az irántam érdeklődő orvosokból összerántott alkalmi tanáccsal, elsőre napi kétszer nyolc tabletta, majd elég lesz napi hatot bedobni. Reggeli helyett is működik, laktat és üt. De tényleg. Két nap után azt éreztem, hogy innen már felfele vezet az út. Az emeletre persze még nem, azt a pár lépcsőfokot úgy tettem meg, hogy a végén jobban ziháltam, mint  Edmund Hillary a Csomolungma csúcsára érve. Elszeparálódtunk, ahogy lehet, persze hamar kiderült, hárman is tündöklő pozitivitással bírunk, a legkisebb gyermek meg tesztelés híján szerencsénkre az egészséget választotta.

Nem sokat beszéltem, a telefonokra se nagyon válaszoltam, elnézést, akit nem tudtam máshogy elérni azóta sem, de két mondatig tudtam eljutni levegővel, utána vagy köhögés vagy fulladásos akadályoztatás lépett fel. Mondhatnám, a lázálomban valahogy elmúlt az idő, gyorsabban, mint hittem volna.

Három hét után mondta azt az orvos, hogy okés, most már a tünetek nem is tünetek, időközben megéltem a teljes ízérzékelési szünetet, vicces, amikor mindennek semmi íze van, legfeljebb papír, de leginkább üresség. Aztán jött a túlzások ideje. A sima kifli párizsival olyan volt, mintha sóval kenték volna át, a csapvíz még a szörpnél is édesebb. Azóta lassan áll vissza balansz, már főzök is néha és élvezem az ízeket, de bor még nem került a poharamba.

A Covid19 az én száraz hónapomat hozta el, kiderült, hogy simán bírom, még most is, amikor azért már van annyi erőm, hogy a napi meló után is gép előtt maradjak cikket írni. Pár napja készítettünk egy PCR-tesztet, ha netán vissza kellene térni a munkahelyre, nem lehetne mindent home office-ból intézni, de még mindig pozitív a kisugárzásunk. Az orvosaink szerint ez már csak átmenet, valójában gyógyultak vagyunk, nem fertőzünk, 21 nap után már ez a protokoll, de azért még óvatosan duhajkodunk. A külvilággal maszkban nyomjuk, vicces is néha, mert sírhatnékja is támad az embernek.

Fizikailag is megviseli az embert ez az alattomos kórság, ráadásul ott hagyja hetekre, hónapokra a nyomát, kicsit itt, többet ott, sose tudhatod. De még rosszabb a pszichés hatása. Nem vagyok orvoshoz járdogáló típus, állva viselem a kihívásokat, de ez most megtekerte belül is amit csak elért és kicsit megzakkantam, összetörtem, magamba gubóztam. Voltak napok, amikor direkt élveztem, hogy ki se kell dugni az orrom, ágyban maradhatok, nézem a hülye sorozatokat és a magyar hangra is magyar feliratot teszek, mert azért még túlköhögöm a maxhangerőt. Beteges, na. Normál működésben ilyen nem igazán van velem.

Aztán persze visszatér a „normál működés”, de a kisördög még benned van. Mi van például az ízleléssel. Az jó, hogy a semmihez képest most már meg tudom különböztetni az epret a karfioltól és a kolbászt a kerítéstől. De ez még kevés. Megmaradtak-e a nyelvi papilláim? Vagy néhány feladta és ízérzékelés helyett latin-görög mesterszakra iratkozott át? Tudom, mennyit éreztem eddig (van aki szerint borban eddig is szinte semmit), de nem tudom, most hol tartok.

28 bormentes napon vagyok túl és jól vagyok. De nem merek belekóstolni abba az olaszrizling palackba sem, amit a főzéshez bontottam, remek szósz készült vele az echilladához, de nem vettem a számba a bort, csak beleszagoltam, röviden, rutinból. Félek visszatérni a borkóstoláshoz, mert mi van, ha mégsem és kiderül, hogy nem is tér vissza teljesen, ugyanúgy, annyira. (Sokan persze ennek még örülnének is, tiszta amatőr volt úgyis a fickó, hallom őket, eddig is hülyeségeket pofázott, hülye gyümölcsöket hozott elő, jobb is, ha nem érez semmit, legalább csendben marad.)

Egy hónapja Ercsey Dani viszi a Borozót, tolja ezerrel és nem tudom, hogy hálálhatom meg neki, én meg kucorgok a sarokban a félelmeimmel és várok egy jelre, hogy akkor most ezt kóstold meg barátom és hidd el, higgy magadban! Amint ez megtörténik, írok rögvest. Vigyázzatok magatokra, egymásra!

Fotók: Kiss 'Gadget' Zoltán