Kérem Várjon!
Cikkek
Bor, mámor, Szekszárd
Interjú Takler Ferenccel
Váncsodi József
2008 december 24.

Karácsonyi interjúnkat ajándékba kaptuk. A Confabula, a pécsi egyetem orvoskarának hallgatói magazinja járt nemrég a szekszárdi Takler Pincében és készített interjút Takler Ferenccel. Az ott elhangzott gondolatokat közöljük le most mi is, hiszen úgy gondoljuk, érdemes végigolvasni ezt a nem rövid, de tartalmas szöveget. Egyúttal boldog, békés, szeretetteljes karácsonyt kívánunk a Pécsi Borozó valamennyi olvasójának!

Takler család az 1700-as évektől foglalkozik borral Szekszárdon. Ez egyértelműen kijelölte az Ön útját?

Kettősség jellemzi ezt az egész folyamatot: 1725. óta foglalkozunk szőlészettel-borászattal, ebben a folyamatban a nyolcadik generációt képviselem, azonban én olyan időpontban születtem, ami a kommunizmus kőkorszakára esett. Amikor már nem a Rákosi-korszak volt, akkor a korosztályom értelmes, jól tanuló paraszt fiataljai elhelyezkedtek az iparban. Pécsett tanultunk mindannyian, a gépipari technikumban, amely komoly, magas szinten képző szakközépiskola volt, ami után a fiatalok az iparban keresték a boldogulást. Akkor még a szülők sem láttak fantáziát a mezőgazdaságban, hiszen kegyetlen világ volt, ennek köszönhetően eltűntek a fiatalok erről a területről; kuláklisták, osztályidegenek, sorolhatnám... Azonban tizenöt év vajúdás után rá kellett jönnöm, hogy nem igazán jó pályát választottam, nem kellett volna letévedni az ösvényről, mert azt éreztem, hogy én, a nyolcadik generáció arra vagyok hivatva, hogy folytassam. A felismerés után, nyolcvanhétben ki is léptem az állami szektorból, ekkor a magángazdálkodói státuszt már nem büntette a törvény, békén hagytak, és elkezdtem az építkezést teljesen a nulláról. Akkor a fiaim nyolc-tíz évesek voltak, és nagyon kemény időszakot éltünk meg, ami azt jelenti, hogy az ő kis segítő kezükre már szükség volt, akár csak egy szivattyú lekapcsolásakor, vigyázni a dolgokra, mert egy ember, bizony nem ember…

Ettől kezdve rakosgattuk milliméterről-milliméterre annak a borászatnak az alapjait, amit kilencvenhatban, Andris fiam, mint szakember, fő vállalkozóként vinni kezdett, én pedig mögötte voltam. Ők a kilencedik generáció. A gyermekeimnél a szőlészet-borászat már egyfajta cél volt, így igyekeztem játékos módon megszerettetni velük a szakmát, úgy, hogy mindig öröm is legyen benne. Hősies módon gyakran a focipálya helyett a szőlőt választották, de úgy érzem, szerették is, nem kötelességként élték meg. Végül az iskoláikat is ennek szentelték, és mostanra Feri fiam talán már a legkomolyabb borász köztünk… Az asztalon látható kóstolásra kínált 2006-os sorozat közös munkánk. Természetesen Andris is részt vesz a munkában, különösen a munka utolsó stádiumában, hiszen ez egy több lépcsős dolog, különösen azért, mert egy borász nagyon sokat téved, két borász már keveset, három borász nem téved.

A Feri fiam végigviszi a különféle munkafázisokon az alapanyagokat, sokszor improvizál, követi az intuícióit, én valahol becsatlakozom a munkába, Andris pedig a végső házasításnál csatlakozik hozzánk, bírálja a borokat, hiszen annyira elfoglalják a cég ügyei, hogy egyébre nem nagyon jut ideje…

 

Mennyire nézte jó szemmel a környezet az indulást, az önálló lábra állást?

Megtűrték, főleg, hogy akkoriban a munkanélküliség már elkezdődött, sorozatosak voltak az elbocsátások. Én viszont leváltam az állami emlőről, nem kértem a közös részből, velem nem volt gondjuk, nem is bántottak.

 

Mikor érezte először azt, hogy nem volt hiábavaló az erőfeszítés, a próbálkozás?

Folyamatosan.

 

Volt-e vízválasztó, olyan pillanat, ahol már úgy érezte, innen nincs visszaút?

Hangsúlyozom: ilyen nálunk fel sem merült! Mert ez nálunk nem foglalkozás, nem hivatás kérdése, hanem életforma. Az életünk, ami egyszeri és megismételhetetlen, azt nem lehet csak úgy cserélgetni! Összegezve: amikor nyolcvanhétben belevágtam, akkor nem volt visszaút! Nem akarom untatni az Olvasót avval, hogy ez mit jelentett abban az időben, de nagyon kemény volt, harminc hektó borral megélni, abból fejleszteni… lemehetünk a legutolsó fillérig: minden ki volt mérve. Sosem felejtem el: százötven forint volt egy napra az élelmezési fejpénz, ennyi volt. Nyílván valóan nem sok mindenre jutott, de volt egy remény, hogy majd lesz… A hosszú távú céloknak volt minden alárendelve, de a szakma szeretete, a szőlő, a bor, mindenen átsegített, e nélkül nem ment volna, ilyen nincs!

 

Mekkora területen kezdték el a gazdálkodást?

Fél hektáron…

 

És most hol tart a gazdaság?

Most ötvenhárom hektárunk van.

 

És mi a végső cél, ha van ilyen?

Körülbelül hatvan hektár. Persze ilyet sosem mondok. Viszont a gazdasági helyzet jelenleg olyan, hogy lehet, ez sok is. Rengeteg dolog meg kérdőjeleződik, és visszatér az a kőkemény élet, ami az induláskor volt. Csak a létránk már a második emeletnél tart, és onnan nagyobbat lehet esni…

 

Egyes borszakírók szerint az USA-ban a Takler név a magyar bor védjegye. Milyen érzés ilyen távoli és ilyen szép sikereket elérni?

Elégedetlen, mert a borász az sosem elégedett! Öt éve vagyunk az ottani piacon és nem érezzük azt a volument, amit el kellett volna érnünk. Persze jelen vagyunk és ez nagyon komoly siker. De nem könnyű a világban jelen lenni, pláne akkor nem, ha magyar ez ember, az utóbbi időben pedig egyre inkább azt érezzük, hogy nem hisznek a magyar termékekben…

Ennek ellenére nagyon sok országba exportálunk, de nem olyan nagy mennyiségben. Ez az áttörés még várat magára, de biztos vagyok benne, hogy be fog következni… Erre egy jó példa, hogy a Takler pince éppen most tartott bemutatót Angliában, erre kiválasztottak bennünket, és London szívében, az egyik legpatinásabb étteremben volt a bemutató, ahová Gordon Brown is ebédelni jár… Négy borral debütáltunk, és úgy tűnik tizenhárom étteremben van lehetőségünk megjelenni.

De ott vagyunk Belgiumban, Hollandiában, Csehországban, Lengyelországban, Svájcban, Japánban, tehát sok helyre eljutunk, most készülünk Svédországba, és bármennyire hihetetlen, de Franciaországban is megvetettük a lábunkat… Ezen túlmenően az itthoni megítélésünk is jó, boraink döntő többsége hazánkban kel el.

 

Érződik-e már az Európa Uniós tagság jótékony hatása?

Most egy kicsit megerőszakolom magam, és azt mondom, hogy igen. De igazából ebben annyira nem tudok hinni… Talán annyi, hogy ki tudunk menni Angliába, nem kell vámot intézni, egyebeket… Viszont az Európai Unió külön téma lenne, borítékoljuk!

 

Melyik boruknál érezte, hogy megtörtént az igazi áttörés?

A magyarországi piacon ez a kilencvenhetes borokkal történt meg, de ez hazai pályán sem jelentette azt, hogy befutottunk volna, igazából a 2000-res borokkal. Az amerikai piacot is a 2000-res Kékfrankos reserve-nek köszönhetjük, illetve a fogyasztók szavazatai alapján a 2000-res Kékfrankos az ország legnépszerűbb bora volt, és ez a Kékfrankos hegemónia azóta is tart. Ez a Kékfrankos, amit most éppen fogyasztunk, nemzetközi zsűri döntése alapján az ország legjobb vörösbora lett, ez a legjobb export tételünk is.

Érdekes például, hogy Amerikában csúcsborokkal kezdtünk, felülről lefelé építkezve, és most már Kadarkát is exportálunk. Vagy vegyük például a rozét, ami hazánkban hihetetlen népszerűségnek örvend, és talán az angoloknak is az ízlett a legjobban. Ma már nem az a mérce, hogy milyen rangja van egy bornak, hanem, hogy mennyire keresett. A Kadarka már a tőkén el van adva, ha jó az évjárat, ugyanakkor kényes is, ezért nehéz elkészíteni, viszont a kezdetektől hittünk benne, ugyanúgy, ahogy a Kékfrankosban is… A rozét pedig kicsit szekszárdinak is érezzük, hiszen e technikát a Kadarka ihlette.

 

Melyik a legszebb gyermeke az eddigi borok közül?

Nincs ilyen. Nem lehet, mert az már egy defektes gondolkodásmódot igényelne… Erre a Kékfrankosra például nagyon büszke vagyok és talán a jól felfogott érdekem is az lenne, hogy ezt szeressem a legjobban, de az igazságtalan volna a többiekkel szemben, és nem is lenne igaz.

Van olyan, hogy melyik gyermekünk a legértékesebb? Nyilvánvalóan az egyik ügyesebb, a másik okosabb, a harmadik hűségesebb, a negyedik szorgalmasabb, az ötödik épp azt végzi, ami nekem a legszimpatikusabb… De ettől még nem vetünk el, nem szeparáljuk a dolgokat. A boroknak együtt kell egy egységet felépíteniük, a borászt képviselniük.

Mi felülről kezdtünk építkezni lefelé: megmutattuk, hogy mire vagyunk képesek a csúcsokon, és onnan indultunk lefele, oda, ahol az élet zajlik, ahol rengeteg bor fogy, ami a szürke hétköznapokban egy üde pillanatot jelenthet, gondolok egy rozéra, egy egyszerű Kékfrankosra vagy egy Bikavérre.

Ezen a szinten kellett erősíteni a minőséget, mert a magyar borászat a mai napig ezen a ponton a legsebezhetőbb, hogy olyan élvezeti értéket tudjon közvetíteni egy olcsóbb árkategóriában, ami közvetíti a borkultúrát. Ha ennél is lejjebb megyek: nekünk kannás boraink is vannak, és hihetetlen, hogy ezekkel a borokkal milyen népszerűek vagyunk! Ezzel is kötik az emberek a bizalmat és a minőséget a nevünkhöz. Olcsóbb formában csomagoljuk, nem esik rá olyan nagy mértékű adó, relatíve sokkal olcsóbb, holott palackba is tölthetnénk, de nem tesszük, mert így több emberhez juthat el a borunk. Ez az embereknek egyfajta biztonságot ad, és az aki tíz éve jó szívvel fogyasztja a mindennapokban ezeket a borokat, az joggal lehet meggyőződve afelől, hogy ha egy ünnep apropóján tőlünk vásárol egy palackot, az még jobb lesz…

 

Ha volna egy mágikus képességem, amivel szőlőfajtává tudnám változtatni, akkor melyikké szeretne válni?

Kékfrankossá. Mert az a leg megbízhatóbb, a leg becsületesebb, a leg hasznosabb, ennyi. Legtöbb öröm a Kékfrankosban van, mint szőlőben is, és a legjobban konvertálható, tehát a Kékfrankos még közepes évjáratban is tud nagyon jó minőséget produkálni. Például a 2008-as évjárat is nagyon szépnek ígérkezik, holott gyengébbnek fogható fel a 2007-nél, persze az is igaz, hogy kicsit újragomboltuk a kabátot, és azt sem tartom kizártnak, hogy a 2009-es is más lesz, így ez egy örök megújulásnak fogható fel. Itt mindig csak tanulni kell, halálunkig!

 

A beszélgetésünk egyik apropója, hogy a Takler pince 2007-es Kékfrankosa az idén elnyerte a Pécsi Tudományegyetem „Év vörösbora” címet. Mit jelent ez a pincének?

Hihetetlen sokat! Mint ahogy azt hangsúlyoztam: nincs kis üzlet vagy nagy üzlet, nincs nagyon- vagy kevésbé fontos bor, de ha azt mondom, hogy a borászatunk hetvenöt százalékát a rozé, Kékfrankos, Merlot, Cabernet Franc és Kadarkafajták adják, így belátható, hogy itt dől el az egész létünk. Így azt gondolom, ezek a borok hivatottak arra, hogy szolgálják – jó minőségükkel – a magyar borkultúrát, hiszen ezek a borok jutnak be leginkább az éttermekbe, az otthonokba, mert megfizethetőek. És, ha azt tapasztaljuk, hogy a fiatalok vevők a minőségi borkultúrára, akkor ki kell szolgálnunk ezt az igényt. Hiszen a jó bor ellensége az alkoholizmusnak, kiemeli – szerintem – az ember személyiségét, alakítja fűződő viszonyát a nemzetiségéhez, az emberekhez és eleve az egészségét is óvja. Egy egészséges borfogyasztás hihetetlen egészségmegőrző szereppel is bír. Tehát számunkra fontos, hogy az egzisztenciával még nem rendelkező fiatalok megfizethető áron, jó minőségű borhoz juthassanak. Számomra egyszerű a képlet: az olcsóbb borok közül csak olyat palackozunk, amit itthon magam is szívesen elfogyasztok. Ha ez nem teljesül, nem kerülhet palackba!

Azért itt ne durva hibákra gondoljanak, csak egyszerűen nem olyan az illata, diszharmonikusabb a teste a savval, üti a fajtát, nem olyan jelleges. Így a palackokba csak fajtajelleges, karakteres borok kerülnek.

 

Az indulás manufakturális mozdulatai átültethetők, megőrizhetők egy ekkora méretű gazdaságban?

Ez egy komoly feladat. Borosgazdából borásszá válni még aránylag könnyen megy, főleg két fiúval ezt lehet alakítgatni, de üzemmé válni az nagyon nehéz feladat! Eddig úgy tűnik, álljuk a sarat, ez abban mutatkozik meg, hogy nem átlagolunk, nagy tételben is képesekké váltunk jó minőséget előállítani. A feldolgozóban a mai napig megtalálhatók a manufakturális jegyek. Nincs két minőségi kategória összekeverve, inkább kevésbé használjuk ki a tartályokat erjesztésnél, de akkor sem átlagolunk. Minél nagyobb a tétel, annál nehezebb ezt megtenni, de ugyanakkor berzenkedem is azoktól a kijelentésektől, hogy csak a kicsi – esetenként sorszámozott palackban megjelenő – tételekből lehet igazán nagy bort készíteni. Kutya füle! Ez egy nagyon gyenge lábakon álló érv! Hiszen egy nagyobb területről nagyobb mennyiséget lehet szelektálni… Evidencia viszont, hogy a nagyobb palackszámnak árcsökkentő hatása van, de ehhez a palackszámhoz nem lehet kötni a minőség megítélését! Más a gazdaságpolitikája egy olyan pincének, amelyik évente lepalackoz öt-hatszázezer palacknyi bort. De a minőség megőrizhető!

 

Mennyi a varázslat a borok házasításában?

Rengeteg!

 

És mi vezeti a borászt?

A vénája. Erre nincs szabály. Sajnos ez nem olyan, mint egy egyenlet, ami, ha nem jön ki, akkor tudjuk, hogy nem jó munkát végeztünk. Van a pincémben számtalan hordóban számtalan variáns, és abból ki kell hozni a legjobb házasítást. Én nem tudom ilyenkor, hogy mit keresek, csak azt, hogy ha rálelek, akkor tudom, ez az! A bor árulkodik, mert egy beszédes dolog, akármilyet megkóstolok, azt végig tudom skálázni, hogy az milyen hőfokon készült, milyen ambícióval, milyen szakmai hozzáértéssel, milyen tőkebefektetéssel. Esetünkben csak az a bor kerülhet palackba, amelyikkel teljes mértékben azonosulni tudunk. Például egy Bikavér készítése fél évig zajlik, ott van a legördögibb házasítás… folyamatosan pipettázni, építkezni kell, és a végén egy-két százalék dönti el a struktúrát, azt, hogy mit akarunk kifejezni. Mindegyiket cizellálni kell, tudva, hogy én személy szerint mit akarok kihozni belőle. Valamikor a robosztus tanninok, a nagy test, a horizont a lényeg, máskor a gyümölcsösség, a kecsesség, a szépség, a mobilitás, az, hogy egy bor mennyire gömbölyű, mennyire iható, és természetesen ezekhez árakat kell szabni, amelyeket közvetítünk, amelyekkel hitelesek tudunk maradni.

 

Sokaknak problémát okoz a Bikavér elhelyezése, Egerhez kötik, holott tudjuk, Szekszárd lankáin született. Hazatalál-e a Szekszárdi Bikavér, egyáltalán hol van a helye?

Még mindig nem tudjuk és ez egy nagyon bonyolult kérdés. A hegyközség, a szakma még megosztottak Bikavér ügyben. Van, aki azt mondja, a Bikavér nagyon jó név, más szerint ezt a bort egy alacsony szinten, alacsonyabb áron kell tartani, amibe sok borászat be tud kapcsolódni, és lesz egy széles spektrum. Ez ellen egyetlen rebellió volt, a Takler pince hangosan kikelt ellene.

Kisebbségben maradtunk, járjuk a magunk útját és azt mondjuk, hogy a Bikavérnek egy nagyon komoly, Szekszárdot képviselő bornak kell lenni! Nálunk ez mindig reserve minőség, és ha ennél alacsonyabb minőségű cuvée-t készítünk, akkor az inkább „Józsi bácsi pörge bajsza” cuvée-je lesz, mint, hogy az az agyament dolog, hogy így kell segíteni a kezdőket, hogy amit összeüt, az Bikavér lehessen. A márkát szeretnénk védeni, a mi aforizmánk az, hogy aki tudja, hogy mi az igazi bikavériség, az el tudja készíteni, és főleg Egerben vannak ilyen nagyon jó műhelyek, akikkel mindig is versenyben vagyunk az elsőségért! A meg nem alkuvásunkban viszont az az üzenet van, hogy minden segítséget meg kell adni az utánunk jövőknek! De a Bikavérhez fel kell nőni, nem pedig gyakorlóterep, amit odaajándékozunk. A dacunkban az is benne van, hogy a gyengébb évjáratokban például nem hozzuk ki ezt a bort, akkor inkább készítünk „csak” cuvée-t, mert a Bikavért védeni kell!

Hogy a kérdés lényegére válaszoljak, mi azt szeretnénk, hogy előbb-utóbb a Bikavér legyen a csúcsborunk! És akkor Szekszárdot a Bikavér jellemezné a csúcsokon, de ettől nagyon messze vagyunk… Ehhez az álláspontoknak, a szakmának egységesülni kell!

 

Ha már a csúcsboroknál vagyunk, eszembe jut egy alkalom, amikor mellettem ült Eperjes Károly, és a bormennyiség elfogyasztásával arányosan kezdetben csak mint varázsszót suttogta, majd egyre hangosabban harsogta a Primarius nevét… Meséljen nekem a Primarius-ról egy kicsit!

A Primarius egy csodálatos bor! De még mielőtt beszélnénk, kóstoljunk, mert itt még van ám bor! (itt érzi az interjúkészítő stáb, hogy csapdába került, fotóstul, cikkíróstul, fején az ellenállás képtelenségének parazsával…) Ez a királynő. Tulajdonképpen a szelekciók szelekciója. Ez csak Merlot-ból készül, a nevét csak akkor kaphatja meg, ha ilyen minőségű. Amikor nem éri ezt el, akkor nincs Primarius, akkor csak Merlot van. Ez nem hatörik-haszakad!

Manapság három felé bontjuk a borokat: a mediterrán és a bordói stílus között vagyunk, így alakul ki a harmadik szegmens, mert úgy érezzük, minden értékből be kell vonni a struktúrába, de egy kicsit a mediterrán stílushoz vagyunk közelebb.

A Merlot az abszolút gyümölcsös, de vastag, krémes finom tanninú bor. A Merlot-nak és a Syrah-nak annyira finomak a tanninjai, hogy attól vastag, hogy behúzódik középre és a glicerinnel egy szép krémességet alkot, és nem érezzük úgy a tanninokat, mint a Cabernet családnál.

A királynőre, a Merlot-ra helyeződött a hangsúly, mert érthetőbb, lehet, hogy könnyebb, mint a Franc, ezt nem tudom, mindenesetre nekünk jobban fekszik a Merlot, mert ez a fajta nem szereti a nagyon forró dél-amerikai stílust, hanem ezt a szubmediterrán vidéket, ezáltal nem égnek ki a savak, nem üresedik ki, hanem egy koncentrált, sűrű bor marad, értékes beltartalommal. Ma a világ vezető fajtája a Merlot, csak ezt a szakma még nem mondja ki, viszont megengedi, hogy mindenki hódoljon neki…

Lehet, hogy ez is változik, és divattá válik, hogy mikor mit favorizálunk, most meguntuk a tanninokat, mert addig zabáltuk őket, eztán jönnek a gyümölcsök, a szép, érett, kerek krémességek, amikor pedig majd tíz év múlva már megfekszi a gyomrunkat, akkor visszabillenünk… Ezért nem lehet mondani, hogy ez a jobb! Nekem ez jobban ízlik az ugyanolyan jók közül.

 

Divatos mostanság a barrikolás, milyen a viszonyuk ehhez az irányzathoz?

Sosem volt divat. De, igen. De nem!

 

Boldog-boldogtalan barrikol…

Jó, maradjunk abban, hogy én ezt nem ismerem el. De lehet, hogy vannak, akik divatnak kezelik. A barrikolás egyetlen egy lehetséges út. Nem a barrikoláson van állandóan a vita, hanem a barrikolás mikéntjével. Mert az, hogy egy ilyen csúcsbor csak új hordóba kerülhet, az evidens dolog! Mibe kerüljön, öreg hordóba? Öreg hordóba mi nem teszünk bort, mert egy avítt hordó nem vírusmentes, az animalitás (mint például a lóizzadtság-szag) hamar kijön a borból. De akkor hova tegyük? Ne a barrikoltba, ne öregbe, akkor hova? Acéltartályba? Oda fehérbor való! Tehát ezek nem olyan egyszerű dolgok… Ezért nálunk elsősorban gyengén pirított hordókat használunk, vagy nagyobb –öt hektoliteres– kalibert, ahol a fa egyre jobban háttérben marad, a nagy, komoly borokat inkább csak kíséri-díszíti egy kis vaníliával, egy kis csokoládéval, de sohasem a fa vezérli a bort, mert akkor az lehet divat, rossz divat, ami mostanra már kezdhetünk is elfelejteni.

De hangsúlyozom: az új fát nem lehet nélkülözni! Boraink nagy részét olyan hordóba tesszük, mintha fehérbor volna, persze ez nem mindig jó a vörösbornak, mert sok olyan vaníliát nem hoz ki, mint az erősebben pörkölt, de a zöme az közepes, „M”-es, ahol már van egy kis vanília, sőt egy-egy Cabernet Sauvignonnál használunk „M+”-os hordót, hogy több vanília-csokoládé kijöjjön belőle, és a legsűrűbb szövésű borokat, amelyen nem hatol úgy át a fa, meg merjük barikkolni, de ehhez az kell, hogy a bor egy része tartályban, mikro oxidációs körülmények között fejlődjön csak. Ha úgy érezzük, hogy túl domináns a fa, akkor mindig van egy „szűz” tétel, amivel be tudjuk állítani az arányokat, mert hitvallásunk szerint nem akkor jó a bor, ha a fáról szól. Például a Kadarkát sosem tesszük új fába, mert ott mindig az elsődleges ízek a döntők.

 

Éppen a Regnum-ot kóstoljuk. Nem tudom tudja-e, hogy amikor Bill Clinton Magyarországon járt, akkor az étteremben Regnum-ot rendelt.

Igen, tudom. De ezt Maguk honnan tudják? Internet, ugye?! Azonnal szóltak egy cégtől, hogy dedikáljak, és adjak Neki két palackot! Úgyhogy Bill kapott két tételt, hiszen mégis csak jó reklámhordozó…

 

Mit tartogat az idei év?

Erről nagyon félve nyilatkozom, mert nem akarok pesszimista lenni, de nem akarok hazudni sem. A borok tárgyilagos kiértékelése még egy kicsit korai, de már annyit lehet azért mondani, hogy ez egy nagyon komoly évjárat. Ha valamelyik korábbival szeretném hasonlítani, akkor 2006 és 2007 közé tenném. Sajnos a szeptember súlyosabban esett a latba a végelszámoláskor, mint gondoltuk, nem csak azért mert hideg volt és sok eső, hanem azért mert a levélzetet megviselte és a cukrosodás utána már nagyon lelassult. Persze ez még elsülhet jól is, mert legalább most nem bántanak bennünket annyit a tizenhét fokos borokért… Ennek az évjáratnak az az előnye, hogy odaért az általunk elképzelt csúcs határára, de mivel meg kellene kicsit erőszakolni, hogy „betegyük abba a szobába”, osztjuk visszafele, ami erősíti a lejjebb lévő mezőnyt. Jóval kevesebb a csúcsbor, viszont a nagyon finom középhad roppant erős. Így a 2007-es borok továbbviszik a prímet a felső szegmensben, a 2008-as borok pedig csatlakoznak az alattuk lévő erős társasághoz. De még így is egy-egy szebb folytathatja a 2007-es szintet. Soha rosszabb évjáratot, mint a 2008-as! Ez az élet rendje, hogy a sors szeparálja és helyére teszi a dolgokat.

Az idei borok decemberben kerülnek le a pincébe, akkor már bontogatják a szárnyukat és jobban meg lehet mondani, hogy mire lesznek képesek. Ilyenkor még zavaros, tele van széndioxiddal, vékonyabbnak tűnik, sem az íze, sem a fajtajellege nem jön ki rendesen, mert a sok kolloid teljes mértékben uralja, van gatyaszag bennük, mert erjedtek, meg ott az almasav, ez úgy szoktam mondani, hogy a pelenkaszag a gyerekeknél még ott van, de karácsony környékén ugrásszerűen el kezd javulni, és az ember azt mondja, hogy: aszentit! És akkor az ember boldogabb lesz, mert addig nem hitte volna…

 

Hová helyezi el a magyar fröccskultúrát az életben?

Nagyon magasra fejlesztettem itthon… Egy jó rozét vagy sillert itthon mindig szódával iszom. Ez egy ősi kultúra. Mi is fröccsön nőttünk föl. Már az éttermek is kezdik favorizálni a fröccsöket, például Kovács Lázár is nyitott egy éttermet, és megkeresett bennünket, hogy fröccsös dologban leszünk-e a partnerei? De azért kikötésem van: maximum háromban tudok elképzelni szódát, ilyen a rozé, a siller és talán még egy szép elegáns olaszrizling. Alig mérséklődik az élvezeti érték, viszont az alkoholtartalom felére csökken. Ez a fröccskultúra régen is meg volt, csak nem magyaráztak meg mindent, egyszerűen nem akartak kilenc órára berúgni, mert estig dolgozni kellett, elfröccsöztek egész nap, és nem volt semmi bajuk… Ez fröccs nélkül nem megy ám, csak úgy borral, mert akkor nem halad a munka…

 

Milyen érzés volt az „Év borásza” címet megkapni? Számított-e?

Hogyne! Bár ez benne volt a pakliban. Először meglepett a jelölés, és a harmadik jelölés után kaptam meg a címet. Sokan már előtte gratuláltak, és nekem kellett mondani, hogy álljon meg a menet, mert ez sértés a pályatársak részére! Viszont az is igaz, hogy abban az évben meggyőző fölénnyel nyertük az „Év borásza” címet. De ezt nem adják hirtelen felindulásból, kell hozzá egy hosszú életút, le kell tenni sok bort az asztalra… Nyílván valóan teljes igazságot nem lehet találni, mert az „Év borásza” címnek azt kellene jelenteni, hogy az illető abban az évben a legjobb borokat készítette. Azonban ez nem teljesen van így. Mondjuk tíz év alatt kialakul a piac értékítélete és jelölik év borászának, mert úgy gondolják, hogy ő lesz a legalkalmasabb, az Akadémia pedig az öt jelölt közül kiválasztja a legjobbat. De ne felejtsük el, hogy sok jó borász van, így nem lehet tökéletesen objektív, inkább relatív. Nagyon soka a szempont, és a szakma elfogadja az Akadémia ítéletét, mert helyén vannak ezek a dolgok…

Nekünk nagyon sokat jelentett a cím, mert igen is számon tartják, a borászat érdekli az embereket, ezért figyelik, de azt mindig kikértük magunknak, hogy azért vásároljanak nálunk, mert kaptunk egy címet! Azt szeretnénk, ha a boraink miatt keresnének bennünket! Így kell a címhez visszamenőleg azonosulni.

 

 

 

Programajánló
2017. Június
H
K
Sz
Cs
P
Sz
V
 
 
 
1
2017. 06. 01. 18:00 - 21:00
Főtér Pécs, Széchenyi tér 1.
2
2017. 06. 02. 18:00 - 21:00
Jókai Rendezvényház Pécs, Jókai tér 6.
3
4
5
6
7
8
9
10
2017. 06. 10. 12:00 - 20:00
Littke Pezsgőház Rendezvényterem Pécs, Szent István tér
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30