publicisztika

Halas nemzet vagyunk, s ha az Olvasó egy tisztességes borivás második felében erősen a távolba réved, talán azt is vizionálhatja, ahogy Őseink a szélrózsa valamely irányából csikóhalakon benyargalnak édes hazánkba. Persze nem kívánok történelemhamisításba kezdeni, hiszen amúgy is temérdek az aktus körüli bizonytalanság, nem is beszélve anyanyelvünk szétszaladó eredetelméleteinek bojtos gyökérzetéről. Így még mielőtt bárki élne a gyanúperrel, egyéb bizonyítékokat cincálok a papírra, hátha igazam lesz.

Amikor a szerző lemarad az autóbuszról és hirtelen képződik egy szabad délutánja, hirtelen nem is tud mit kezdeni a szabadsággal. A szerző már megszokta, hogy telezsúfolja minden percét és üresjárat nélkül próbálja felépíteni, majd rohanva túlélni a mindennapokat. Nincs megállás, mert hajtani kell, ez a kor jelszava. És rohanunk, és gyorsítunk és észre sem vesszük, mi van körülöttünk.

A kocsmát Antica Enoteca Del Borgónak hívták, esetleg La Botte Gaiának vagy Zi Barbának, már nem tudni, mindenesetre egy torinói borbár volt, amelyben Wildschwein úr a barolóval először találkozott. Nem mondhatnánk, hogy különösebben el lett volna tőle ragadtatva, sőt inkább olyan érzete támadt, mintha a cserzővarga kádjába kortyolt volna, és a cserlé már kezdené is a nyálkahártyáit cipőkészítésre alkalmas bőrré alakítani. Wildschwein urat ez ez élmény nem rendítette meg, hiszen ő olyan dolgokat kóstolt élete folyamán például tokaji aszú címszó alatt, hogy azokhoz képest ez a Renato Ratti Rocche nem igazán érdekes. A tokaji aszúval való párhuzam egyébként azért merül föl, mert a a királyok bora, borok királya szállóigét a köztudat nemcsak a tokaji aszúhoz kapcsolja, hanem a barolóhoz is.

Mikor már sokadszorra átgondoltam a lánykérés majdani menetét elejétől a végéig, egy (talán másoknak nem, de nekem) lényeges kérdés megválaszolatlan maradt: milyen borral készüljek a gyűrű mellé?

E mozdulatlan pillanattól a nem is olyan távoli múltban abszolút vörösboros voltam. Egészen pontosan: portugieser fölött én tisztán nyomtam – és e retrospektív kalandozás csak néhány évnyi visszahõkölést jelent a vörösboros eposzban. Ha tombolt a nyár, akkor vastag tanninok, libabõrös savgerinc, érett, leginkább túlérett gyümölcsök, télen meg naná! Nagyjából ebben az idõszakban született a mára szállóigévé vált mondás: A Férfi próbája a pacalpörkölt, a Nõé pedig a vörösbor; nyilván, mi más?!

Ahogy a tavaszból haladunk a nyárba, az ételek és italok világa iránt legalább mérsékelten érdeklődő polgárok a legkülönbözőbb helyeken találkoznak a szezonhoz kötődő, gyorsan változó divatokkal és trendekkel.

Persze nyomban a legelején torpanjunk meg egy pillanatra, és higygyük el, a „finomfőzelék” lehet több, mint a sárgarépa–borsó–rántás Bermuda háromszöge, melyben nyomtalanul elvész a gasztronómia zászlóshajója – de ne rohanjunk olyan nagyon!

Évával tavaly májusban keltünk egybe. Hitvesem nagyapja, Feri bácsi a menyegző előtti napon lecsalt a pincéjébe.
– Ezt nézd meg! – mutatott rá büszkén a 83 éves, nagyothallása okán harsány hangú férfi egy fehérborral telt, húsz literes üvegre. – Ez a bor egyidős Évával. Harminckét évvel ezelőtt szüreteltem, s elhatároztam, hogy az én drága unokám férjének adom majd. Legyen a tiéd, megérdemled.

Kifolyt a bor…