Kérem Várjon!
Cikkek
„A sokac is tud bort csinálni”
Horváth Zoltán, Planina Borház
Mester Zoltán
2013 June 10.
2012 jó év volt Mohácson. Újra kerül a palackokba királyleányka, a Lárfa küvé pont olyan, mint 2007-ben, a siller a legszebb formáját mutatja, és így tovább. Visszatekinteni, ötévértékelõt kérni megyünk a Pécsi Borozóval szinte együtt indult Planina Borházba. Ami mellett teljesen titokban új „testvérborászat” született.

Ha ma beszélget valaki Horváth Zoltánnal, a Planina Borház tulajdonosával, meg nem mondaná, hogy nem erre készült egész életében. A borkészítés, vendégház vezetése mellett zenekarvezetője a Šokadija zenekarnak, közben tamburázni tanítja a fiatalokat, aktív szervezője és tagja a Mohácsi Sokacok Olvasókörének.

Horváth Zoli sikeres fővárosi életet hagyott maga mögött. Az ELTE néprajz-horvát szakán szerzett diplomával dolgozott tolmácsként, fordított a Fradit edző Marjan Vlaknak és Stanko Poklepovicnak, zenélt a Vujicsics-együttesben. Majd úgy döntött, visszatér Mohácsra, a felmenők városába. A család a félretett és összegyűjtött pénzből felújít egy vendégházat a Duna-parton, és egy régi présházat a szőlőhegyen. Azóta ezek apránként növekedtek, erősödtek.

Ha a boraikkal szemben nem is, de néhány borász személyével kapcsolatban elfogultak vagyunk. Vannak olyan fiatal borászok a négy borvidéken, akik (kis különbséggel) együtt indultak a Pécsi Borozóval, az első szám megjelenésével nagyjából egy időben palackozták le első boraikat. Természetes, hogy időről-időre óhatatlanul is hasonlóságokat keresünk, párhuzamokat vonunk köztük és köztünk.

Visszanézve az archívumot ennek ellenére az első évfolyam nyári számának mohácsi borászokról szóló összeállítását leszámítva nem találunk nagyon a nyomtatott Pécsi Borozóban írást a Planina Borházról, tehát itt volt az ideje már egy szövegben is megírt látogatásnak. Miközben Horváth Zoli stifoldert szel nekünk, elmeséljük neki, hogy a Pécsi Borozó újságírói, fotósai, barátai és üzletfelei őt szavazták meg év végén az év legszimpatikusabb borászának. Ahogy akkor írtuk:

„...legtöbben egy fiatal borászt találtunk a legszimpatikusabbnak, aki nem olyan túl rég döntött a borászkodás mellett, viszont szerencsénkre a tamburáját sem vágta sutba, néha azt is előveszi. Minden morcossága ellenére azt is tudjuk, hogy szíve van és lelke van, nem mellesleg jó borai is vannak, a sillere például mintaértékű.”

És mondjuk a Planina-borokat kóstolva nem túlzó érezni a szívet, meg a lelket, olykor a morcosságot, de az őszinteséget mindenképpen. Amikor az elmúlt öt évről kérdezem, a tőle megszokott nyíltsággal válaszol.

Voltam úgy, hogy kihívom a buldózert, és letolatom az egészet. Az aszályos évek, a bürokrácia, a kis borászatok számára elérhetetlen pályázati rendszer, a földrajzi hátrány miatt éreztem úgy, hogy feladom. Az igazságérzetem sem hagyott nyugodni. Aztán egyszer csak a tavalyi év végére a sok rossz után most minden összejött, és megerősödtem én is. Igaz háromszor kellett hozzá szüretelni, de újra van szép királyleányka a palackban, a Lárfa olyan, mint régen, a siller kifejezetten szép. Végre mindent megcsináltam úgy, ahogy azt elképzeltem, ahogy szerettem volna, kompromisszum nélkül – magyarázza a borász.

A Planina méreteit és működését tekintve tipikus kis, család pincészetnek számít. Gyakori külföldön, de itthon nem magától értetődő, hogy egy ekkora birtok eltartson egy családot. A Planina borok „kézműves” jellegükhöz, gazdag beltartalmukhoz és az alacsony terméshozamhoz képest jó áron mozognak, majd mind best buy, a csúcsküvének számító Prím házasítás sem lépi túl a 2000 Ft-ot. Az elmúlt öt évben 10–15 százalékkal emelkedtek az áraik (jóval a kiadások növekedése alatt), 1000 Ft körül is lehet már Planina bort venni. Ezt az árat bírja el a piac egy ismeretlen borász ismeretlen borától – jelzi a borász.

A befektetés öt év alatt nem térült meg, ami a zsebemből hiányzik, az benne van a borban – mondja a borász, de sikerült stabillá tenni a borászatot, jó alapot teremtett hosszútávra. Egy fő tisztességes fizetését ki lehet már termelni, igaz, így egyszemélyben borász, traktoros, szőlőmunkás, fuvaros és értékesítő. Nem mellesleg a pince is képes fenntartani magát, bár a szabadság persze nagyobb felelősséggel is jár.

Az öt év alatt Mohács is fejlődött, szellemi világörökség díjat kapott a Busójárás, és bár borral a piacon mennyiségben és minőségben is megjelenni képes borászat a Planinán kívül továbbra is csak Eberhardt Gyurié, a városban már el lehet tölteni egy hétvégét. Van tutajkirándulás a Dunán, kapott utat, színpadot a Szőlőhegy, rendszeresek a programok a nemzeti parkban, és többen fordulnak a turizmusban is értékesíthető (gasztronómiai) foglalkozások felé.

A helyi vendéglátósok ugyanakkor látványosan nem fejlődtek, a tudatos borfogyasztók száma számottevően nem emelkedett. Fejlődésnek, befektetésnek biztos hátteret adó borturizmus pedig gyakorlatilag Villányt és Szekszárdot leszámítva nincsen a régióban, Mohácson alig érzékelhető. Bár Horváth Zoli szerint a vendégház forgalma kielégítő, a vendégek közül elenyésző azok száma, aki bor vagy gasztronómia miatt érkezne. A Planina borokat így javarészt Budapesten és Pécsett vásárolják meg, a borok kisebb hányada fogy el a pincénél, de a helyi vendéglátósoknál sem általános, hogy a hazai bort kínálnák tovább a vendégeknek.

A szőlőhegyen, a Bükkösd szurdokban a százéves présházak között mindig felemelő élmény sétálni, a pusztuló épületek egyszerre teremtenek szomorú, de különleges atmoszférát. (Sok nehéz, vasalt présházajtó jobb oldalán más színű a fa: a helyi legendák szerint még az orosz tankok lökték be, hogy aztán a résen bemászva a lakatok leverése nélkül vigyék el a borokat.) Szerencsére a helyi borász (és borivó) közösség rendszeresen megtölti élettel a Szőlőhegyet. Az egyik ilyen pincénél, néhány házzal Horváth Zoli pincéje alatt szinte véletlenül kerül szóba, hogy nemrég a borász megvásárolt egy öreg présházat, új pincészetet alapítandó. Bár szeretjük jól informáltnak hinni magunkat, sikerül teljesen meglepni minket.

A történet nagyjából úgy szól, hogy Horváth Zoli másfél éve nagyon a szívére vette, amikor egy borújságíró-sommelier durva stílusban túlzónak és bántónak ítélte rozéjában a(z egyébként rozéhoz mindenhol használt) fajélesztőtől származó illatokat. Dacból és bizonyításvágyból, igazságérzetből keresett egy teljesen szűz, tiszta pincét, amely sohasem látott fajélesztőt. Felépült az ötlet, hogy itt fog natúr, minden adaléktól mentes, terroir bort készíteni Mohácson. Új név, új brand alatt. Régi tőkés kadarka, kései szüretelésű hárslevelű, egy vörös házasítás és egy száraz cirfandli van hordóban jelenleg. Kis tételek lesznek, az eladás kényszere nélkül, csak a helyszínen lehet kóstolni, vásárolni a fajtánként 400–500 palackot.

Nyakas ember vagyok, hiszek abban, hogy csak teljes bedobással lehet csinálni. Meg akarom mutatni, hogy Mohácson is lehet kimagaslóan magas minőségű, terroir bort készíteni. Régen azt mondták, hogy a sokac nem tud bort csinálni. Hát most majd megmutatom.