2009. február 12. csütörtök Déli téli: mandulás díjazottak
A receptversenyünk eredményhirdetése
zoranka
A befutók a desszertek voltak, de a díjazottak közé a mandulás leves is bekerült. December elején hirdettünk pályázatot (kapcsolódva a Magyar Turizmus ZRt. Déli tél kampányához): mandulás ételeket vártunk gasztroblogger olvasóinktól. Várakozásainkat meghaladta az érdeklődők és a nevezett receptek száma, a döntőbe végül tucatnyi étel került be. Négy díjat osztott ki szigorú zsűrink, nyerteseinket pécsi hétvégével, vacsorával, borcsomaggal jutalmazzuk. Köszönet és gratuláció minden jelentkezőnek.
A Korhelybe búcsúzni ülünk be. Valójában csak véget ért a Napi mandula sorozat, végigettük, ami belénk fért. Emlékezünk még erre a helyre Armadillo korából, emlékeztetnek is erre a plafon üvegdíszei, de Korhelyként talán már többet voltunk itt. Itt kellemes hangulat, szinte telt ház és némileg erőltetett ételnevek várnak ránk. No meg a Déli tél menü.
Ha azt mondom, Pécs, nem biztos, hogy a föld alatti világ, az alagutak, katakombák és pincék szinte bejárhatatlan hosszúságú rendszere jut elsőre eszünkbe. Másodszorra sem. Pedig Pécs alatt sokszintű pincerendszer húzódik, amit kevés esetben hasznosítanak. Az egyik pozitív példa a Cellárium, amely immáron vagy másfél évtizede nyitott meg a Széchenyi tértől északi csücskétől pár lépés. Ezt a pár lépést most természetesen egy Déli téli tálért tesszük meg.
Sokat mondottuk már ezen a helyen is, hogy egy-egy étteremnek, hotelnek milyen remek panorámája van. De kilátás ügyében Pécsett talán a Hotel Kikelet éttermének van a legjobb dolga. Nyáron a terasz egészen biztosan a legjobb kiülős, de a Déli télben odabenn is érdemes városra néző asztalt foglalni. A legtutibb kilátás mellett, merthogy a gyönyörű városkép önmagában még nem érdem, a konyha sem hagyható figyelmen kívül, hiszen hagyományos és kortárs konyhaművészet találkozik itt, a Mecsekoldalban.
Egy jó ideje kevesebbet foglalkozom a sporttal, mint a gasztronómiával. Így történhetett meg, hogy eddig nemigen jártam a Makártanya Sporthotelben, de most a Déli tél révén ide is eljutottam. A gasztronómia mégiscsak közel hoz a sporthoz, gondoltam, hiszen miközben a felsőbb szinteken keményen edzettek, én a pincében jóízűen falatoztam. Különös tekintettel a Sopianae palacsintára, de ne vágjunk a történet közepébe.
A tettyei busz végállomásától alig pár méterre, és végre felújított, asztaltúton jutunk el a Bagolyvárba. Ha gyalog jöttünk volna, bizony megéheznénk eddig a Belvárostól felfele vezető sétában, de autóval jövünk. Így az utat még jobban értékeljünk, viszont a Déli télben ettől függetlenül éhesek vagyunk: a kakaskirályt és a délvidéki kacsát mielőbb tányérunkon szeretnénk látni.
Tettyei sétánkat váratlan hóvihar zavarja meg. A kisgombócokban megeredő hózuhatag elől a közeli vendéglőbe menekülünk. A Tettyéről, mármint az étteremről az első emlékképem a kilencvenes évek elejéről való, német nagynéni és nagybácsi hozott el ide, merthogy „itt olyan jó svábosan főznek”. Akkor a virágos kerthelyiségben ültünk le, most a hó értelemszerűen a belső terembe űz minket. A csalfa Déli télben egy melegítő ételsor pont jól esne.
Ha Pécs abba a részébe látogatunk, amelyet hangzatosan Uránvárosnak neveztek el, nem sok jó éttermet találunk. A ritka pozitív példa – és az egyetlen a Déli télben - a közeljövőben négycsillagos címre törekvő Hotel Laterum étterme, amely folyamatos ráncfelvarrásokkal egész hangulatos hellyé kerekedett, mindeközben megőrizte azt, amiért sokan szeretik: házias, magyaros ízekkel várják a vendéget. A tesztelés után sem mondhatunk mást.