Tartozásunk magunk és a kedves olvasó felé is, hogy a nyáron beharangozott Szürkebarát Párbaj számunkra kedves borairól beszámoljunk, már csak azért is, mert hármasunknak és velünk tartó Pethő Tibor barátunknak is ez volt a vakáció egyik legjobb boros estéje.

Levente húsz hektáron dolgozik, további átlagosan tíz hektárról dolgozza fel még a szőlőt, így évi 180-190 ezer palackot állít elő. Borai a kísérletezőkedv és az eredményből leszűrt tapasztalatok okán évről évre magasabb minőséget képviselnek. Az idei, immár kétfordulós AWC Vienna borversenyen már két arany, és egy-egy ezüstérem, illetve elismerő oklevél kapcsán érdemelte ki a fenti címet.

Volt már szó Sándor Zsoltról a Pécsi Borozón, a terveiről, hogy mit és miért csinál. Azóta nem sok minden változott, csak bővült a család, nőnek a gyerekek, megszületett és meghalt a Bükki Borvidék első közösségi kezdeményezése, Zsolt munkát vállalt mint alkalmazott borász és ott is hagyta a munkát, továbbra is tele van tervekkel, furmintot telepített Miskolcon, át akarja alakítani az egész Avast, ami egy több szintes pincesor a város szívében, miközben szépen, csendesen készíti továbbra is a csodálatosnál csodálatosabb fehér- és vörösborait, a két lehetetlen fajtából, a cserszegi fűszeresből és a Zweigeltből.

Általában így az ősz közepén, már kissé a második felébe hajlóan sikerül eljutni Nagyradára, a Cézár Pincészethez, hogy az aktuális évjáratról beszélgessünk, annak újborait megkóstoljuk, hozzá kóstolva az érlelt vörösek aktuálisan piacra kerülő tételeit is. 

A hazai borvilágnak van az a furcsa szokása, hogy alliteráló hónapnév+szőlőfajta címeket talál ki, hogy ezzel adjon apropót arra, hogy tematikus borkóstolókat tarthasson. Az októbert ezért a leginkább közép-európai szőlőfajta, az olaszrizling nyerte meg, én pedig ennek örömére – és mert a pécsi Cornel’s volt kedves meginvitálni az első, még belvárosibb helyszínen, a Király utcai Reggeliben tartott kóstolójára – ajánlok most négy olyat az ottani kóstolósorból, amit nemcsak bárkinek bármilyen élethelyzetre ajánlok szívesen, de magamnak is.

Egy hónapja már, hogy Ádám Gábor meginvitált a hegyre, az „ő hegyére”, hogy estébe nyúlóan hallgassuk a szarvasbikák egyre közeledő bőgését, lássuk, ahogy az utolsó pillanatban a lemenő nap felbukkan a szürke felhőréteg alatti szűk sávban és narancsszínűre festi a szomszédos Csobánc sziluettjét és koccintsunk a saját borok mellett egy Kozlović Santa Lucia malvazijával és egy Aleksandrović prokupaccal.

Vasárnap este, gép előtt. Némi motiváció kell, hogy maradjak, legyen egy pohár bor. De az legyen olyan pohár bor. Keressünk egy palackot a 2019-es vörösök között. Hét év megmutatja, mit tud egy bor. Legyen szekszárdi.