A nyáron nem sok bort kóstoltam. Mondjuk inkább azt, nem sok bort kóstoltam a régióból. Volt ez a telítődés, amin túl kellett lendülni. Meg a harminc fok feletti hőségben vörösre ritkán vágyom, a rozéfröccs csak fesztiválokon és grillezéseken alternatíva, az izgalmas fehérek meg általában nem itt teremnek. Bár találtam fehérben is élményt. És még két vörös is tudott csúszni.

Újra köztünk vannak a rókák. Évek óta durrogtatom el ezt a nem túl frappáns közhelyet, de még mindig megvan a maga bája számomra. Immár negyedik éve kísérem figyelemmel a fuxlik történetét és tudósítok róluk minden egyes alkalommal a Pécsi Borozó virtuális hasábjain. Nem titok, hogy a rókaborok több okból kifolyólag is közel állnak a szívemhez, hiszen ezt már többször kifejtettem az előző cikkeim kapcsán. A lényeg még mindig ugyanaz: szeretem, mert a francia vonatkozású rozéval ellentétben sokkal inkább a miénk, másrészt hiánypótlónak gondolom, harmadrészt pedig, mert egy olyan összefogást képvisel a borászok között, ami példaértékű.