A százötven éves Fülemüle Csárda az elmúlt évben új tulajdonos kezébe került, amelynek köszönhetően teljes arculatváltáson esett át, mind belső- és külsőleg, mind gasztronómiailag. A visszajáró vendégek egyre szélesebb körben dicsérik a csárdát. Kósa Tibor konyhafőnökkel beszélgettem múltról, megújulásról és jövőről, és arról hogy mitől különleges a sváb konyha. Ahogy közeledem a kerthelyiség bejárata felé, nyomban két pincér siet segítségemre. Ha vendégként érkeztem volna, nyomban elgyöngülök a figyelmesség láttán, amelyet egyre ritkábban tapasztalok a hazai gasztrofronton. A sváb konyha csábítását most visszautasítom, a ház séfje után érdeklődöm, aki hamarosan meg is érkezik az ínyencségek boszorkánykonyhájából.

Ha belegondolunk, hogy az a finom, gőzölgő tea, amit iszunk, mekkora utat tett meg, mire hozzánk eljutott, csodálatos érzés kerít hatalmába. Távoli országokban sok ember dolgozott rajta, hogy aromája, minősége épp a megfelelő legyen. Nézzük, milyen az az út, amit a tealevél az ültetvénytől a csészénkig megtesz! Az első kérdés: mikor van a teaszüret?

A franciák úgy tartják, egy borász életében csak egyszer tud igazán jó pinot készíteni. Nem véletlenül. A pinot noir az egyik leginkább megfoghatatlan szőlőfajta. A belőle készülő bor nehezen meghatározható: a környezetére rendkívül érzékeny fajta látványosan reagál a változásokra. Az eszményi megjelenése talán csak Burgundiában, a Cote d'Or területén fordul elő, a világ leghíresebb pinot noir-jai innen származnak, de több amerikai borászatot is a legjelentősebb pinot termelőként tartanak számon. Mindenesetre a pinot noir neveléséhez kellő elszántság és szeretet kell. A szőlőfajta sok odafigyelést igényel, gyenge ellenálló képessége mellett a nehezebben, és viszonylag szűk időtartományban meghatározható szüreti időszak okozhat fejtörést a borásznak. Ráadásul a borász akkor sem dőlhet hátra, ha sikerül jó bort készíteni: a pinot noir eladása is kihívás.