A hideg idő ha megérkezik, jobban vágyik az ember a meleg ízekre, a testes vörösekre, és hajlamosabb engedni a fűszerek hangulati csábításának. A tél illatairól, ízeiről létezik valamiféle lappangó közmegegyezés, a fűszeres teából felszálló gőzben, a hidegben illatozó forralt borban. A tél édes fűszerezése valahol a mézeskalácsban sűrűsödik össze. A mézeskalács illata magában rejti azt az ízt is, amelyet évszázadok hagyományoztak át, s melyet ma mestercsaládok visznek tovább, vagy élesztenek fel.

Néha bennünket is tesztelnek. A Pezsgőház minden negyedévben az adott szám legjobb, legmagasabban értékelt borához ajánl ételt, de ezúttal azt ajánlották fel, főzzük meg magunk az ételt, próbáljuk ki a konyhát. Megfutamodni nem lehetett, aki kétszáz kilométeres körben volt, eljött hagymát aprítani, odakozmált edényt mosogatni. Bár ezek közül egyiket sem kellett, azért aktív szerepet vállaltunk a marhapofa elkészítésében - de nem csak elkészítettük, meg is ettük, bizony.

Felpaprikázni a másikat, borsot törni az orra alá – néhány jól „megfűszerezett” szólásunk, szenvedélyesek, mint amilyenek a fűszerek maguk. Bejárva Pécs környékének fűszerútjait, amelyek sajnos még ritkásak és nem olyan élénkek, mint azt a Fűszerek Városa cím megérdemelné, egyaránt szenvedélyre, ínyencségre és természetszeretetre ismertem e különleges szakma művelőiben. Mindegy, hogy fűszerek termesztésével, szárításával vagy keverékek készítésével foglalkoznak, az ételek ízesítésén túl jóval többre becsülik azokat. Szenvedélyük a fűszer.