Monika Elling, aki korábban a Magyar-Amerikai Kereskedelmi Kamara amerikai elnöki tisztségét is betöltötte, másfél évtizede foglalkozik a borkereskedelemmel, öt éve pedig a magyar borokkal is. Tavaly óta saját cégében (Foundations Marketing Group) bormarketinggel, márkaépítéssel, PR tanácsadással foglalkozik. Előadásában a magyar borok lehetőségeit vizsgálta az amerikai piacon, de felvázolta a jelenlegi kereskedelmi helyzetet is.

Elling előadásában elmondta, hogy világszinten a borfogyasztás értékfüggvényében az USA az első. Mintegy ötven államában (köztük Alaszkában is) készítenek bort, és a hazai termék a fogyasztás 62 százalékát teszi ki. Import tekintetében viszont mennyiségileg Olaszország, minőség tekintetében Franciaország az első, az amerikai borfogyasztók csaknem 22 milliárd dollárt költenek a borra éves szinten. Az import ágazat mintegy 18 százalékos növekedést tudhat magáénak, az utóbbi években pedig leginkább a rozé borok fogyasztása nőtt meg.

A marketingszakember igyekezett több tévhitet is eloszlatni. Előadásában elmondta, hogy a statisztikák szerint a termelő ma Angliában tudja a legolcsóbban, Japánban és az USA-ban pedig a legdrágábban eladni a borát. Felhívta ugyanakkor a figyelmet arra, hogy a magyar bor csak akkor lehet sikeres, ha az árához képest túlteljesít. „Az amerikai vásárlónak nem az árkategória számít. A magyar boroknak állandóan túl kell teljesíteniük magukat az árukhoz képest, ízben és csomagolásban is. Egy háromdolláros bor teljesítsen úgy, mintha hatdolláros lenne, egy harmincdolláros pedig mintha hatvandolláros lenne. Nem mennyiségben, hanem ár-érték arányban érhetünk el sikereket. Vegyük figyelembe, hogy az olcsó, a közép és felső árkategóriában is egyszerre kell a piacra lépnie a magyar borászoknak” - magyarázta Elling.

Példaként hozta a malbec és Argentína sikertörténetét, negatív példaként Chile-ét és Portugáliájét. Előbbi borok bennragadtak az olcsóbb árfekvésben, utóbbi országról pedig senki sem hiszi el, hogy portói boraikon túl is van más világ. Elling egyúttal jelezte, hogy Magyarország mellett más országok már az amerikai piac kapujában toporognak, nemsokára a görög, bolgár, török, izraeli, mexikói, vagy éppen román borok is hangsúlyosabbak lesznek az amerikai piacon.

A bekerülést nehezíti a megváltozott a kereskedelmi rendszer is. Három évvel ezelőtt még lehetett direkt értékesíteni egy nagykereskedőnek, de ma már, mivel utóbbiak száma 8000-ről 750-re csökkent, a kereskedelem nagy részét országos (és országokért felelős) import cégek irányítják.
Elling hangsúlyozta, „nem szabad elfelejteni azt, hogy nemcsak az eladás, a márkaépítés is fontos. Több gondot kell fordítani a palack kinézetére, kint mindenki azt nézi, hogyan néz ki az üveg. Figyelembe kell venni, hogy nyolcvan százalékban a nők választják ki a borokat. Magyarországon inkább a termelésre fókuszálnak, ami nem lenne gond, viszont a marketingre nem, vagy alig koncentrálnak. Ez lehet, hogy egy mértékig elég a hazai piacon, de külföldön biztosan nem. Profi csapatra van szükség, mely képes elérni az új generációkat is. Ki kell használni az új kommunikációs csatornákat. De a legfontosabb, hogy el kell érni a nagy tekintélynek örvendő amerikai borszakértők és borújságírók figyelmét is.”

Elling szerint a következő lépésben össze kell hozni fél tucat motivált borászatot, akik anyagilag is képesek befektetni, és elfogadják, hogy három-öt évet várni kell az első eredményekig. „Hiába nagyobb a verseny, először New Yorkot kell meg hódítani” – tette hozzá a szakember, aki korábban, igaz sikertelenül, de próbálkozott egy együttműködés létrehozására. „Elviheted a lovat a folyóhoz, de arra nem veheted rá, hogy igyon is belőle” – jegyezte meg ezzel kapcsolatban.

Monika Elling a népszerűsítendő fajtákra is javaslatot tett: vörösek közül a cabernet franc, a portugieser, a bikavér és a nagy lehetőségek előtt álló kékfrankos az esélyes, fehérek közül a furmint, a muscat ottonel, az irsai olivér és az olaszrizling lehetne a támogatott fajta.
 

(A fenti kép innen.)