A kiállításon külső megjelenését tekintve is kitűnt a borászati csarnok, amelynek középső, kupolás tornyán egy hordón ülő Bacchus-figura utalt az épület funkciójára. A három bejárattal rendelkező építményben a borokat bemutató kiállítókon kívül különböző állami intézmények és a Borászati Lapok is képviseltette magát, de nagy hangsúlyt kapott Baranya vármegye szőlészeti-borászati viszonyainak a megjelenítése is. Az érdeklődők villányi, siklósi illetve Pécs környéki szőlőtalajok mintáival is megismerkedhettek, amelyeket hatvan üvegben helyeztek el. A szervezők az ún. borkémiai csoportban a vármegye területén termelt, 65 különböző bor elemzési eredményeit tették közzé, amelyek kifejezetten a pécsi kiállítás céljaira készültek.
A csarnok egyik legfőbb látványosságai közé a borkiállítás tartozott, amely 800 darab üres, de felcímkézett palackot tartalmazott. Külön állványon kaptak helyet a Villány-pécsi termőtájról származó borok, amelyeket kiegészítettek a Ruszt-Sopron-pozsonyi kivételével, a hazai borvidékek termékei. A termelőkön kívül a borkereskedők is bemutatkoztak, akik közül említést érdemel Schuth Vince és Schuth Vilmos valamint Gyimóthy Jákó.
Teleki Zsigmond külön szekrényben állított ki. A borokon kívül a látogatók a szőlőműveléshez és a borkészítéshez kapcsolódó eszközökkel, felszerelésekkel és kellékekkel is megismerkedhettek, mint például a németbólyi Dlusztus Alajos permetezőgépeivel, a pécsi gépgyáros, Hammerli József termékeivel vagy Griffalon Miklós és Lohsteiner József pécsi kádárok hordóival.
Az országos kiállításon bemutatott borok jegyzékét a Pécsi Irodalmi és Könyvnyomdai Részvénytársaság önálló kiadvány formájában tette közzé, amely részletes tájékoztatással szolgál a nedűket készítő vagy árusító szőlőbirtokosokról és borkereskedőkről, az évjáratokról, a termőterületekről valamint a borok színéről és összetételéről. A szegedi országos mezőgazdasági bemutatóhoz hasonlóan alapvetően a pécsi is a kínálat szempontjából regionális jellegű volt, hiszen a dél-dunántúli térség, elsősorban a Villány-pécsi borvidék megjelenítését vállalta fel.
A csarnokban a borok megközelítőleg kétharmada kapcsolódott a termőtájhoz, elsősorban Pécshez és Nagyharsányhoz, ám az említett településeken kívül Villány, Laskó, Vókány, Szajk, Mozsgó, Karancs, Palotabozsok, Kisharsány, Hásságy, Vörösmart, Siklós, Csúza, Szederkény, Helesfa, Baranyaszentlőrinc, Turbék, Dárda, Szigetvár, Máriakéménd, Nagydobolya, Megyefa és Hosszúhetény is képviseltette magát. A termőterületek pontosabb meghatározásával elsősorban a pécsi borok kapcsán találkozhatunk, amelyek a város felett illetve környékén elhelyezkedő szőlőhegyekről származtak. Leggyakrabban a Skókó (Szkókó), a Szilvás, a Szentmiklós, az Aranyhegy, a Makár és a Daindol (Deindol) fordul elő, egy alkalommal pedig a villányi Kopár-dűlő is feltűnik, ahol Kulcsár Sándor nagyharsányi birtokos 1906-os évjáratú siller bora termett. A dűlők megnevezésének hátterében nem tudhatjuk biztosan azt, hogy milyen törekvések húzódtak meg. Elképzelhető az, hogy a termőterületek illetve a borok közötti különbség érzékeltetése vagy éppen a pécsi szőlőhegyek tagolódásából eredő megszokott gyakorlattal számolhatunk.
Napjaink bortermelői illetve borfogyasztói számára talán a legérdekfeszítőbb vonatkozása a pécsi kiállításnak a bemutatott borok választéka, összetétele, ami szín, fajta illetve évjárat szempontjából rendkívüli sokszínűséget mutatott. Feltűnő az egy szőlőfajtából készített, ún. fajborok magas aránya, amelyeknek egyik meghatározó alapanyagát az olaszrizling jelentette. Viszonylag nagy gyakorisággal fordul elő a rajnai rizling, a furmint, a muskotály, a fehér burgundi, a gamay blanch, a kék fajták közül pedig a burgundi, a kadarka valamint az oportó.
Egy-két alkalommal szerepel a katalógusban az ottonel muskotály, a sárfehér, a pinot blanc, a mézes fehér, a zöld szilváni, a csomorika, a puritán, a saszla, a cirfandli, a medoc noir, a pécsi szagos, a sauvignon, a carbenet, a muskát hamburg, a bakar, az alexandriai muskotály, a tramini, a merlot, a szlankamenka és az ezerjó. A kadarkából szűrt siller illetve vörösborok egyaránt megjelentek a kiállításon, ugyanakkor ürmösök és egy villányi gyógyvörös is feltűnt a kínálatban nagy számú házasítás, elsősorban vegyes fehér és vörös mellett. Schuth Vilmos Villányból egy aszút is bemutatott, amelynek összetételéről a katalógus nem közölt információkat.
A kiállítók között a magánszemélyeken, bortermelőkön és borkereskedőkön kívül egyházi intézmények is képviseltették magukat, mint például a pécsi káptalan, a papnevelde illetve az irgalmas rendház, amelyek szentmiklósi, bálicsi illetve szilvási borokkal szerepeltek. A termelők közül a helesfai Nádosy Kálmán és Nádosi István illetve a pécsi Mülherr Alajos tűnt ki, akik a kiállításon a többi szőlőbirtokoshoz képest nagy számú nedűvel vettek részt. A borokat hét csoportban a bíráló bizottság tagjai május 16-án illetve május 17-én értékelték, akik 27 díszoklevelet, 29 arany-, 59 ezüst-, 34 bronzérmet valamint 6 elismerő oklevelet ítéltek oda.
A második kategóriában számos pécsi szőlőbirtokost díjaztak, akik közül említést érdemel Nagy Jenő, Teleki Zsigmond, Jankovits Húgó, Igalics Radivoj, Koszer János, Szuly János, Károlyi Ignác valamint az irgalmasok rendháza és a papnevelde uradalom.
A mezőgazdasági bemutatóhoz szőlőkiállítás illetve a Magyar Bortermelők Országos Szövetségének a kongresszusa társult, amelyen a korszak neves szakemberei tartottak előadásokat. A látogatóknak a csarnokban a kiállított termékek, elsősorban a város határában termelt nedűk megkóstolására is lehetősége nyílt, amivel a szervezők a pécsi borok hírnevének visszaállítását kívánták elérni.
A pécsi országos kiállítás a 20. század kiemelkedő mezőgazdasági bemutatói közé tartozott, amelyen a térség szőlő- és borgazdálkodási viszonyainak a megjelenítése nagy hangsúlyt kapott. Az 1907-es állapotokat a maival összevetve szépen kirajzolódnak az elmúlt több mint száz esztendő alatt lezajlott változások, amelyek közül talán az egyik legszembetűnőbb a pécsi bortermelés visszaszorulása.
Felhasznált források és irodalmak: