Ha tokhal volnék, bármely fajta is a címben említett három közül, baromira utálnám ezt a rovatot, és mérgesen úsznék tovább, lehetőleg Irán partjaihoz, mert ott most a legbiztosabb; tokhalnak lenni legalábbis föltétlenül.
Ha azonban a mézédes esendőséget kívánnám megénekelni, holmi földi hívság fényében, luxus, fényűzés után ácsingózva, minden bizonnyal választhatnám a kaviárt, mert szinonimája mindannak, amely a gazdagságot jelenti modern korunkban.
Azt szükséges leszögeznem, hogy a polgárpukkasztás e pillanatban nem célom, csupán jól passzol a halas témakörhöz a kaviár, még akkor is, ha a halandóbb (magam)fajta inkább csak olvas a témában, mint habzsol.
Érdekes módon ez a történelem korábbi bugyraiban nem mindig volt így, mert a kaviár az egyszerű halászemberek és a vízpart (leginkább Kaszpi-tenger) környezetében élők mindennapi étke volt, melyet például vajas kenyér mellé szolgáltak fel vacsorakor, oka ennek leginkább az ikra romlandósága volt, illetve az ebből fakadó röghöz (parthoz) kötöttség.
Európa szerte két oknál fogva terjedhetett el, egyfelől sikerült kidolgozni az ikrák konzerválását, olyanformán, hogy az nem ment a minőség rovására, illetve a bolsevik uralom elől menekülő orosz arisztokrácia, kényszerű száműzetésében is tovább ácsingózott szeretett étele után, amelyet a hozzáértők szerint nyersen illik fogyasztani.
A kaviár tartósításának képessége elhozta a tokfélékre a rémület hűvös fuvallatát, hiszen a kifinomult emberi kapzsiságnak köszönhetően óriási méreteket öltött a halfajta lehalászása. Igaz ugyan, hogy létezik technika az ikrák lefejtésére, amely módszernek köszönhetően a hal túléli az ikra eltávolítását, azonban ez túl időigényes a kapitalizmus profittermelő gőzgépeinek. Ezért az ivarérés általában a tokfélék életét is megpecsételi, vagy szüntelen meneküléssé konvertálja azt; képzeljük el, hogy a Halálos iramban című akciófilm-sorozatot egy ivarérett tokról forgatják… Ráadásul a kialakult nézet szerint a kaviárt az élő hal hasüregéből kell eltávolítani, különben a méregdrága termék megkeseredik. Gyanítom, azért nem hallani nagyobb Greenpeace-es mentőakciókról, mert azokon a vizeken az aktivisták is könnyű szerrel belekerülhetnek a kaviárba...
Mindenesetre a XXI. század hajnalára a Kaszpi-tenger vizeiben őshonos tokfélékbõl 8- veszélyeztetetté vált, 6 fajta pedig a kihalás szélére sodródott, az elharapódzott orvhalászatnak köszönhetően, és mivel ez a két ország adja a kaviárkínálat hatvan százalékát, a termékkínálat jelentősen megcsappant. Evvel párhuzamosan az ár az egekbe szökött; olcsóbb, ámde jó minőségű, fiatal állatból származó, átlagos beluga ikra 100 grammja elérheti a 80 000 forintos árat, egy szerencsésebb matrónából való pedig milliós árfekvésű. Oroszország úgy próbálta elejét venni az orvhalászatnak, hogy állami monopóliummá tette a teljes iparágat, amely, a hírek szerint csak többé-kevésbé lett sikeres, hallva az ottani viszonyokról, ez nem is anynyira meglepő. Iránban, hallva az ottani viszonyokról (is), huszárosabban oldották meg az ügyet, betiltották a vizekre történő kihajózást, aki ezt megszegte, arra helikopterről sortüzet zúdítottak.
De még mielőtt végképp elvenném a kedvét az Olvasónak e különös csemegétől, megemlítek néhány érdekes sztárallűrt, amely a fentiek tudatában kötelezően körülveszi a kaviárt. Mint arról már volt szó, élő állatból nyerik az ikrát, amelyet 15 percen belül csomagolni kell, hogy ne romoljék a minősége, először kézzel, hogy nehogy összetörjön a mechanikus keveréstől sót vegyítenek hozzá, majd vákuumcsomagolás következik, mindez -2 és +2 Celsius fok közötti tartományban. Az ikrát szinte kizárólag nyersen fogyasztják, tálaláskor jégen szervírozzák, általában citrom, vaj, pirítós, hagymaszeletek kíséretében. A jó minőségű pezsgő vagy vodka elengedhetetlen kísérője az ételnek. Ugyanakkor fém eszközökkel (leszámítva az aranyat, hát persze) nem érintkezhet, mert reakcióba lép velük, fogyaszthatatlanná válva, ezért üveg tányérkákból, arany vagy elefántcsont evőeszközzel fogyasztják, a végletekig fokozva evvel a hívság aranyfüstjét…
Manapság a beluga kaviárt tartják a legértékesebbnek, de létezik az egyszerű halandók számára is elérhető jó minőségű lazac kaviár, illetve számos, egyéb halikrából származó termék, ez utóbbiak azonban nem hozzák az elvárt élmény. A valaha legértékesebbnek tartott arany kaviár szinte nyomtalanul eltűnt a piacról.
Kétség kívül olyan ételről van szó, amelyet számos tündérszál vesz körül, a sejtelem, a megközelíthetetlenség délibábjaival. Így, ha lehetőségünk van megkóstolni, torpanjunk meg egy kicsit, adózzunk főhajtással a pillanatnak és ez egyszer az sem lesz baj, ha kisujjunk eláll tartva az elefántcsont kést…