Pécsi Borozó

Cikkek

Tempranillo a Chiantiban?

A malvasia nera sztori

Kundermann Gergely

2023 June 08.

Egy érdekes témával keresett meg bennünket Kundermann Gergely barátunk, de szerkesztőségünk hiába látott már sok bovidéket és borfajtát a világ elég sok részén, mégsem tudtunk eleget a malvasia nera fajtáról, így közzátesszük a cikket, akár egyfajta vitaindítóként, hátha vannak olasz szőlőfajták és borvidékek kapcsán tájékozottabb olvasóink, vajon mit lehet a kikutatottakon túl tudni a malvasia kapcsán.

Az ember a munkássága során állandóan újdonságokba botlik. Így jártam én is mikor, a pugliai borkóstolómra készültem. A malvasia nera fajta után nyomozva olyan információkra bukkantam, amikre még álmomban sem gondoltam volna. Mivel a hazai boros oldalakat elkerülte ez a hír, arra jutottam, a következő soraimat mindenképpen megosztom a borbarátok, borszakértők körében.

Malvasia görög eredetéről már hallottam, a továbbiakban viszont érdekesebbeknél érdekesebb cikkekre leltem. Ha hihetünk a leírtaknak, a fajtát a velenceiek fedezték fel a IV. keresztes hadjárat során, mikor a Peloponnészoszi-félszigeten lévő Monemvasia bevehetetlennek hit várát három év véres ostrom után, 1249-ben sikerült elfoglalniuk a Bizánciaktól. Ez a település egy olyan sziklaorom szigetre épült, amit isz. 375-ben egy erőteljesebb földmozgás szigetté változtatott, s mára az Égei-tenger egyik legkülönlegesebb látványossága. (Napjainkban ismét egy mesterségesen megépített földnyelv köti össze a szárazfölddel).

A hajós nép itt fedezte fel az őslakosság által szárított szőlőből készített kiváló édes borait, aminek a szőlőveszőit az idők során a szélrózsa minden irányába terjesztették a mediterrán térségben. Bora oly népszerűvé vált, hogy Velence környékén több Malvese nevű tavernát alapítottak, direkt ennek a nedűnek fogyasztására alapozva. A malvasia monemvasiai eredetéről számos nagyszabású cikk számolt be, a sok ellenvélemény ellenére a tudósok többsége mégis hisz ennek hitelességében. Azért azt se feledjük, a hódítók nem csak egy szőlőfajtát vihettek magukkal, gondoljunk csak a malvasia tengernyi változataira, amit a Földközi-tenger medencéjének térségben összeszámolhatunk.

Jelen esetben még mindig egy aromatikus fehér szőlőről beszélünk, viszont a malvasia család a pinot családhoz hasonlóan kék bogyóval is rendelkezik. Ezek közé tartozik a malvasia nera, aminek kapcsán hosszú kutatás után ráakadtam az eredetére rávilágító tudományos cikkre. 100%-os görög létét elvetve bebizonyították, hogy a napsütötte Pugliaban a malvasia del chianti, valamint ugyancsak a Hellaszból származó negroamaro keresztezéséből született. Aki jól ismeri Puglia tekintélyes borvidékét, az tudja, a borászok gyakorta házasítják őket, sőt a második világháború alatt ebből a kettőből készítették el Olaszország első rozé borát is. Tovább boncolgattam a témát és megtudtam, Itáliában a malvasia neranak 17 változatát tartják nyilván és Piemonttól (egyedülállóan két DOC malvasia nera területtel rendelkezik) Szicíliáig 1770 hektáron termesztik. Legnagyobb mennyiségben, 57%-ban szülőföldjén uralkodik, ahol két fajtáját különböztetik meg, Brindisiben illetve Lecceben. A két növény teljesen különbözik egymástól, a DNS vizsgálatok mégis azonosságot mutattak ki bennük. A meghökkentő hír csak ezek után következett!

Köztudott, hogy Toszkánában a Chianti készítéséhez a sangiovese mellé malvasia nera-t is használnak, s ennek keretében jött szembe velem egy igen érdekes cikk, miszerint tempranillo-t is tehetnek bele? Hogy is van ez?

Minden a II. Világháborút követően San Miniató városában Leonardo Beconcini dédöregapjával kezdődött, aki egykoron Valentino Di Ridolfi márki birtokán állatokat tartott, gabonát termesztett, mellette házi fogyasztásra bort készítet. Fia Giuseppe az 1950-es években megvásárolta a földet, a család pedig nagyobb volumenű, inkább mennyiségi, mint minőségi borkészítésbe fogott. Idővel megszületett Leonardo, aki már gyerekkorában felfigyelt néhány különösen furcsán viselkedő malvasia nera szőlőtőkére. Sokáig nem tartották fontosnak, mígnem Leonardo az 1990-es években átvette a birtok irányítását, a tömegborok helyett pedig a minőségi bortermelés felé indult el. Nem feledvén a rejtélyes szőlőtőkéket sem, a Milánói Egyetem segítségével DNS vizsgálatra küldte őket, amiből kiderült a titokzatos fajta eredete. Sokak ámulatára a vizsgálatok filoxéra vész előtti 140 éves tempranillo tőkéket mutattak ki, ráadásul egy olyan krétás, mészköves területen maradtak fenn, ahol a gyökértetű igen hamar szedi áldozatait.

A szőlő Toszkánába való kerülésére két elmélet létezik. Egyrészt, egykoron erre vonultak végig a keresztes lovagok Brindisi kikötője felé, másrészt, korábban San Miniato jelentős egyházi birtok volt, s rajtuk keresztül kerülhetett oda.

A 2000-es évek elején a Beconcini család kérvényezte a tempranillo-t a toszkánai fajtajegyzék felvételébe, aminek megvalósulásában ők sem hittek, vágyukat 2004-ben mégis siker koronázta, így tempranillo-ból IGT megjelöléssel fajtabort készíthetnek, sőt idővel a hatóságok engedélyezték a Chianti és a Chianti Classico DOCG borok házasításánál. Igaz, a pincészetben IGT megjelölés alatt tempranillo-t, valamint rozét is csinálnak, a Chianti-hoz mégsem használják fel a talált szőlőt. Ezzel szemben minden év szeptemberében egy toscanai tempranillo ünnepséget tartanak, és fejükbe vették, hogy DOC státuszt szerezzenek neki, sőt a jövőben nem csak Toszkánában, hanem szerte Olaszországban fel szeretnék térképezni az ősi malvasia nera tőkéket újabb tempranillo ültetvények felfedezésének céljából.