Kérem Várjon!
Cikkek
Akik a fényben állnak
Látogatóban a Kaba Farmon
Mester Zoltán
2010 October 19.

Mozsgón túl már csak a dombok közé, Almáskeresztúrra visz aszfaltút, ahol meg a temetőbe torkollik. A falu végén az utolsó ház jobbra Lamine-é és Simone-é, akik a Kaba Farm gazdái. Pontosabban a ház Lamine festőművész nagyapjáé, aki másfél évtizede úgy döntött, hogy felhagy a fővárosi élettel, falura költözik, galériát nyit. Ez már csak azért is fontos, mert ő volt az, aki hat évvel ezelőtt unokája születésnapjára egy kis földet adott ajándékba. Lamine és Simone ma már nyáron sajtot, télen húst állít elő a Kaba Farmon, s olyannyira elfogadott tagjai a kicsiny sváb falu közösségének, mintha ide születtek volna.

Pedig messzebbről, nem is annyira földrajzi, mint inkább társadalmi vonatkozásban, nemigen érkezhettek volna. Kaba Lamine szülei a Balatonon ismerték meg egymást, amikor a Németországban tanuló, guineai származású édesapja Magyarországra érkezett egy barátjához. Mivel az akkori társadalmi berendezkedéssel nem igazán voltak megelégedve,
Münchenben telepedtek le.

Lamine gyakorlott szakácsként már innen került Svájcba, ahol megismerkedett egy elegáns szállodában dolgozó, mobilis családjával Alaszka után a soknemzetiségű országba hazatérő Simone-nal. A találkozásból szerelem és házasság lett, a vendéglátóiparban dolgozó fiatalok (bár elmondásuk szerint „mindenük megvolt, amit megkívántak”) azonban nem találták a helyüket. A felgyorsult és zsúfolt hétköznapok egyikén futott be a nagyapa ajándéka, s Lamine-ék rövid hezitálás után, a szülők erős tiltakozása ellenére úgy döntöttek: a kényelmes városi jólétet egy kicsiny magyar falu nyugodtabb világára, és egy leendő farm kihívásaira cserélik.

„Sosem volt egymásra időnk” – emlékezik vissza Lamine, mi késztette őket a változtatásra. „Nem panaszkodhattunk, de valami mégis hiányzott, amit végül itt találtunk meg. A boldogságot, és a szabadságot.”

Az alig száz lelket számláló faluba azért nem idegenként érkezett Lamine. Mióta a nagypapa kiköltözött, nyaranta sokat látogatta az akkor még vállig érő raszta hajával nagy feltűnést keltő fiú. Mivel azonban mindenkinek bemutatkozott, s a magyart is szinte hibátlanul beszélte, a „nyelv ajtókat nyitott ki”. Simone-nak külön jól jött a svájci német dialektus, ami mint kiderült, nagyban hasonlít a helyi sváb beszédre. A nagypapa háza melletti kis műhelyt lépésről-lépésre felújították, kialakítottak egy lakórészt, az egykori garázsban pedig a modern sajtüzem kapott helyet.

„Amit itt látsz, abban rengeteg embernek van benne a keze munkája.” – mutat körbe a birtokon Lamine. „Mindenki segített, és nem tudtuk elhinni, hogy ennyi jó szándék van itt az emberekben”. A falusi élet (saját bevallása szerint) nem indult zökkenőmentesen, „naivan úgy gondoltam, hogy idejövünk, vetünk, aratunk, megtermelünk magunknak minden élelmiszert” – nevet fel Lamine, hogyan gyűjtötték az olykor keserű tapasztalatokat, amikor a termés nem a vártak szerint érkezett. „Mindenképpen akartunk egy kecskét, amiből aztán lett négy. Végül ott álltunk napi tíz liter tejjel, és nem tudtuk hova tenni. Elkezdtünk ezért sajtot készíteni, de ahogy nőtt a kecskék száma, mi meg már minden barátunknak sajtot ajándékoztunk, úgy döntöttünk, hogy vállalkozásba kezdünk.”

A megnövekedett feladatok már nagyobb szakmai felkészültséget igényeltek, így Lamine, aki bővíteni akarta a tudását, Szentlőrincen előbb ezüst-, majd aranykalászos gazdává képezte magát. Simone pedig közben Svájcban készült fel a sajtkészítésre. Mivel a hivatalos iskola elvégzésére nem volt idő, ezért egy időre felköltözött a hegyi emberekhez, hogy ott tanulja ki a sajtok gyártását. (Svájcban egyébként telefonszolgálatot működtetnek azoknak, akik elakadnak a sajtkészítésben, s mint Lamine kipróbálta, tényleg működik.)

A kezdeti négy kecske mára több mint 70 állatból álló nyájjá nőtt, ebből 23 fejősállatot fej meg Lamine és Simone, ilyenkor beszélik meg a napi ügyeket és teendőket is. (Néhány hete beruháztak egy fejőgépre, ami nagy segítség a fiatal párnak.) Mint Simone megjegyzi, szereti ezt a fajta kötöttséget, igyekeznek mindent közösen csinálni, és „jobban élvezem, mint a házimunkát. Még akkor is, ha valamikor nincs annyi feladat, valamikor pedig 16 órát kell dolgozni”. A kecskéken túl a farmon él még Pedro, a szamár, „mert nincsen farm szamár nélkül”. Az ő barátnői voltak Böbe és Huanita, a két üszőborjú, amíg túl nagyok nem lettek. (A borjúkat egyébként cserélte Lamine. Első borjúját ugyanis túl sokáig engedte az anyjához, a tejen nevelkedett állatnak ezért a csodájára jártak, mígnem egy gazda kettőt ajánlott érte.) Került öt kismalac is a rétre, szigorúan vegetáriánusok, mert így kevésbé büdösek, egészségesebb a húsuk, s a talajt sem teszik tönkre, de mangalicából is másfél tucatot számolhatunk meg. Aztán mindig van néhány kutya, a sajátokon túl ide szegődött a falu közös kedvence, de néha a barátok is itt hagyják a házi kedvencet, amikor nyaralni mennek. Mint mondják, most már lassan megállnak, ötven fejősállat a cél. A meglévő kecskék legeltetése is a falubeliek összefogásával valósul meg. Lamine segít másoknak, vagy éppen egy szomszéd birkáit gondozza, ezért a kecskék „vándorolnak” házrólházra: ahol lehet, legeltetik őket. A munkaügyi központon keresztül nemrég segítőjük is akadt, egy embert alkalmaznak.

„Több sajt nem kell, ebből a mennyiségből már meg tudunk élni” – magyarázza Lamine. „A kemény, érlelt sajthoz klíma kell, a mi méreteinkkel nem érné meg a beruházás és a havi költség. Ezért egyfajta, gyors érlelésű sajtot készítünk négyféle ízesítésben. Nagyobb mennyiség megrendelésekor készítünk kenhető sajtokat, kecskemozzarellát vagy camembert-t. Nem akarom túldimenzionálni, de szeretünk az életünkre misszióként tekinteni, hogy fiatalok vagyunk, kiköltöztünk a természetbe, és igyekszünk egészségesen élni, gondolkodni. Nem csodát művelünk. Csak ezt az életet választottuk, és ennek az életformának ez a velejárója.”

A vákuumcsomagolással zárt Kaba-sajtokat egyébként a helyszínen lehet megvásárolni, de Lamine és Simone a Zöldvölgyért Közösségnek is tagjai, illetve várhatóan a pécsi Pezsgőház foglalkozik a termékeikkel. A faluba nyaranta érkezik egy tucat csoport, az első vendégházat most építi egy vállalkozó, Lamine szerint jól ki tudják majd egészíteni egymást. Aki egyébként idegenkedett eddig a kecskesajtoktól, annak ismerkedésre tökéletesek a Kaba-termékek. Neutrálisabb sajtjaiknak az a titka, hogy a bakot nem engedik a fejősállatok közelébe, így az nem dörgölőzik, és nem lesz szagos sem a nőstény, sem a teje.

A farm nemsokára fog kiteljesedni. Nyáron a sajtok, télen pedig a húsárú jelenti majd a megélhetést a fiataloknak. Mint Lamine, (neve azt jelenti, aki a fényben áll) megosztja velünk, van erre egy jokerkártyájuk. Simone édesapja ugyanis nemrég a szomszédba, Mozsgóra költözött. Mellesleg a foglalkozását tekintve hentes.