Egy fesztivál, ahol a helyi ízek a főszereplők: minden augusztusi hétvégén lehetősége van megismerni a garantáltan közeli forrásból származó ételeket és készítőiket. A Slow Food mozgalom mára Magyarországon is egyre népszerűbb – az Olaszországból indult kezdeményezés fontos célkitűzése, hogy az „őszinte”, helyi ízeket, a fenntartható élelmiszertermelést támogassa a nagyüzemi gyártással szemben.
Néha bennünket is tesztelnek. A Pezsgőház minden negyedévben az adott szám legjobb, legmagasabban értékelt borához ajánl ételt, de ezúttal azt ajánlották fel, főzzük meg magunk az ételt, próbáljuk ki a konyhát. Megfutamodni nem lehetett, aki kétszáz kilométeres körben volt, eljött hagymát aprítani, odakozmált edényt mosogatni. Bár ezek közül egyiket sem kellett, azért aktív szerepet vállaltunk a marhapofa elkészítésében - de nem csak elkészítettük, meg is ettük, bizony.
Mostanság valahogy úgy adódtak a dolgok, hogy több időt szánok mindenre. Nem is én, de valahogy így jön ki. Átgondoltabban írok, mondhatnám. Vagy csak lassabban. Egy pohár bor időnként túllendít a holtponton. Nem gyakran, még csak nem is minden este, pedig az éjszakába nyúló párbeszéd a monitorral minden éjjel adásban van. Ma éjszaka fehérborra gondolok, délelőtt interjúztunk, egy korty vöröset kóstoltam csak, milyen jólesett, magam is meglepődtem, de ma éjjel mégis fehérre vágyom.
A Pannon Borrégió TOP25 előestéjén az érdeklődő zsűritagok egy különleges kóstolón vehettek részt. A borújságírók, borászokból összeállt mikrobusznyi csapat a Belje Pincészethez látogatott el, a szemerkélő eső ellenére kibuszozott a szőlőbe, szemrevételezte a tavaly ősszel átadott új borászati üzemet, majd az 1526-os építésű pince feletti kóstolóteremben tíz olaszrizlinget kóstolt meg. Magyarok, horvátok, szerbek a rögtönzött zsűriben, vakkóstolón mérettetett meg hét hazai és három vendég bor.
Amikor az estét egy pastis indítja, a grill felől húsok és fűszerek illata száll, és már az első rozé fröccs is (természetesen jól behűtve) az asztalon terem, ráadásul némi pétanque is kilátásban van, nem panaszkodom. A hétvégén a Schaár Erzsébet Múzeum kertjében rendezett francia grillpartit a Pezsgőház, megnéztük, megkóstoltuk.
Mintha Hágendorn József eleve arra született volna, hogy előbb-utóbb élete során halboltot nyisson. Ha valaki meglátogatta már a H-Tenger Halboltot a pécsi Vásárcsarnok melletti tízemeletesek tövében, biztos, hogy nem távozott még üres kézzel, és néhány recepttel is gazdagodott. A középkorú úr olyan átéléssel és lelkesedéssel beszél a halakról, olyan odaadással végzi a munkáját, hogy a legjobb úton jár a halárusok felzárkóztatásában a (becsületüket szép lassan visszaszerző) „sztárhentesek” mellé.
Ma este valamit bontani kellett, egy (két) pohár borral koccintani Gyurta Dani aranyérmére, világcsúcsára, hihetetlen szép úszására. A hűtőben ott volt egy bor, már egy ideje szemezgetünk, ha már úszás, akkor legyen valami buborékos, okoskodtam ezen logika mentén és kivettem a jól behűtött Eszterbauer Gyöngyözőt. A szekszárdi pincészet is felvette a kesztyűt és a burjánző gyöngyözőbor-divatra válaszolva elkészítette a saját változatát, mégpedig ottonel muskotályból. Csavarzárat megteker, tölt, koccint, ünnepel.
Pécsről indulunk, Szekszárdon A kávé házában beszéltük le a találkozót Sebestyén Csabával, bár általában előzetes egyeztetés nélkül is gyakran futunk ott össze. Gyors egyeztetés, gyors presszókávé, borok a csomagtartóba és irány a Balaton. Bár az idő nem igazán nyárias még, de reménykedünk, hogy azért pár kültéri fotó erejére eláll majd a szitáló eső. A célállomás ezúttal rendhagyó, nem pincébe igyekszünk, hanem étterembe, méghozzá Magyarország legkedveltebb vidéki éttermébe – egy januári díj kapcsán mondhatjuk ezt. Az átalakítás óta úgysem jártam még ott – mondta Csaba, és ezt nem hagyhattuk annyiban. Balatonszemes, Kistücsök, érkezünk!
Egész biztos mindenki látta már a Somogyi Pince nevet, aki legalább egyszer átment az alagúton Pécsett. Ez a misztikus építmény – mely egyébként neves építészek, belsőépítészek, tájépítészek keze munkáját viseli – mindenki fantáziáját megmozgatja. Mi is így voltunk ezzel és persze mindig is ott volt előttünk a Pécsi borvidék egyik legnagyobb termelőjeként is, de csak most jutottunk le a látványpincébe és kóstoltuk meg igazán a borokat. A Somogyi Pince titkait és értékeit kutattuk.
Gyermekkoromban volt egy egészen pontosan körülhatárolható időszak, amikor ettem a sót. Nem főfogásnak persze, nem sóevő diéta kapcsán, egy jól kiforrt sóvesztő szindróma árnyudvarában, hanem l'art pour l'art a só ízéért.