A szaploncai "vidám temető". Vajon itt ki halt meg és miben? (fotó: Ercsey Dániel)

Reggel alig térek magamhoz, máris szomorúan konstatálom, hogy minden bizonnyal egész éjjel esett, sőt, ami rosszabb, hogy most is esik az eső. Ennek ellenére a reggelit követően elindulok a fakitermelési kisvasút felsővisói végállomásához, mert azt a fülest kaptam, hogy a szomszédos kávézóban kiállítást rendeztek be az egykori haszid Oberviseve emlékére, ahol az „erdei zsidók“ jiddisül beszéltek, miközben nem csak fát döntöttek, de úsztatták is azt a vasútig, vagy ha úgy adódott tovább le a Cseromoson, vagy a Tiszán.

Haszidok korzóznak Felsővisó főutcáján (Fortepan / Szántó István dr.)

Nem is kell csalódnom, sőt, a kávé is kiváló. A II. világháború előtt Felsővisó lakosságának egyharmada volt zsidó, jellemzően a haszid irányzathoz tartoztak, vagyis a rebbét, egy ún. csodarabbit követtek. A felsővisóiak négy zsinagógát is látogathattak, - volna, ha akartak volna, hiszen köztudomású, hogy abban a korban egy vallásos zsidó csak egy zsinagógába tette be a lábát, a többit messziről kerülte - köztük a legfontosabbá egyértelműen a haszid zsinagóga emelkedett, miután a Nagyváradra költözött viznitzi rebbe elhunyt és a követőinek egy jelentős része a Visóra költözött és ott élő egyik fiát, Menáchem Mendel Hagert tekintette törvényes örökösének. Őt fia, Báruch Hager követte a rabbiszékben, mint az ötödik viznitzi rebbe, akit a teljes gyülekezettel együtt 1944-ben Auschwitzba deportáltak. Ma emléküket egyedül ez a kis kávéházi kiállítás őrzi, és most már ezen sorok is. A zsinagógákat, a jeshivákat és a mikvéket lebontották, nyomuk sem maradt.

Az Elefánt kávéház és múzeum, állítólag egy egykori zsidó kereskedőről kapta a nevét (fotók: Ercsey Dániel)

Innen a szakadó esőben elindulok az első UNESCO által is védett, világörökségi fatemplomhoz, Jódra. Többszörösen is szerencsém van. Mire odaérek, eláll az eső és bár ezek a templomok jellemzően írva vannak és valakitől el kell kérni a kulcsot, éppen néhány francia etnográfust találok a kis fatemplomban, ahogy egy román idegenvezető lelkesen magyaráz nekik. Feltűnés nélkül igyekszem a közelükben maradni, hátha rám is ragad valami plusz információ.

Az első fatemplomom Jódon (fotók: Ercsey Dániel)

A máramarosi fatemplomok közül nyolc része az UNESCO Világörökségnek, de még további húsz lehetne az. Az épületek sajátos keverékét adják kelet és nyugat építészeti hagyományainak, hiszen az ortodox hithez bizánci alaprajz dukál, mindeközben külsőleg gótikus jegyeket figyelhetünk meg rajtuk. A többség az 1600-as és az 1700-as években épült, amit dendrokronológiai vizsgálatokkal is alátámasztottak, megcáfolva az 1364-et emlegető szájhagyományt, legalábbis a jódi templom esetében.

Jellegzetes máramarosi táj (fotó: Ercsey Dániel)

Innen folytatom a kalandozást nyugat felé haladva, de a barcánfalvi templomot szégyenszemre nem találom meg, úgyhogy a falu határában lévő kolostorral és az ott épült modernebb fatemplommal vigasztalódom.

A barcánfalvi "modern" kolostor (fotók: Ercsey Dániel)

Végül kiérek a Nagybányát Máramarosszigettel összekötő főútra, ahol Desze fatemplomát keresve megint majdnem lépre megyek a főút mellett fatemplommal, de valami hetedik érzéktől vezérelve nem dőlök be a bőszen fotózó holland nyugdíjasklubnak és elkezdem keresni a temetőt.

Desze "igazi" fatemploma a temetőben van (fotók: Ercsey Dániel)

A megérzésem nem csal. A világörökségi fatemplom a dombon, a temető felső harmadában áll, bár táblák egyáltalán nem jelölik. Az ajtó zárva, felhívom a rajta lévő telefonszámot és egy hölgy tört angolsággal közli, hogy várjak öt percet. Végül megjelenik két tízévesforma kislány és egy állandóan morgó és a bokám után kapkodó korcs, és kinyitják a templomot. Hihetetlen látni ezeket a több száz éves népi barokk freskókat, teljesen naiv ábrázolások, de közben látszik, hogy nagyon is tisztában voltak azzal, hogy mit ábrázoltak, vagy legalábbis hallottak bizonyos előképekről.

Ábrázoláspárok, avagy balra a deszei verzió, jobbra pedig Rubljov Szentháromsága és Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája 

A deszei templomban megmosolygom a „Krisztus Pilátus előtt“ ábrázolást, hiszen a román nyelvű ám cirill betűkkel írt feliratból azt silabizálom ki, hogy „Krisztus a kalifa előtt“. A három templomból (amiből ugye csak kettő UNESCO által védett, hiszen a harmadikat nem találtam meg) egyértelműen ez teszi rám a legnagyobb hatást, az egész templom ki van festve belülről, olyan mintha különböző jelenések lennének előttem, mintha a Bibliát hallucinálnám, amiben váltakoznak az utazós történetek, a szentek élete és a vicsorgó pofával felbukkanó szörnyek és ördögök.

Desze egészen elképesztően gyönyörű (fotók: Ercsey Dániel)

Innen már csak ebédelni indulok Brébre, a faluba, ahol Village Hotel néven már több mint egy évtizede csodálatos szálláshelyet üzemeltet egy brit házaspár. (Utólag tudom meg, hogy elváltak, aztán először a gyerekeik mentek el, később már mindenki, szóval bár még ők a tulajdonosok, de már nem ők, hanem egy cuki román hippi lány üzemelteti a hagyományos máramarosi faházakból álló szálláskomplexumot. Kár, pedig egy ideig jó sztori volt, hogy az ex-férj, vagyis Duncan lesifotósból lett román paraszt, fénykorában Károly herceget és Dianát fotózta, majd jött prince Charles és mit ad Isten, megvette Brében a szomszéd házat, sőt, az alapítványa további faházakat is felkutatott és idehozatott, így már a brit királlyá lett Károly is üzemeltet szálláshelyeket, közvetlenül a férfi mellett, aki egykor őt próbálta lefotózni.

Brébi hangulatok (fotók: Ercsey Dániel)

Mindenesetre a felhajtás jót tett Brébnek, ahol ugyan nem aszfaltozták le az utcákat, de két jópofa étterem is üzemel, az egyiket (Breb 148) máskorra hagyom és a Casa lu’Dochiát választom, ahol napi menü van, eszed, nem eszed, nem kapsz mást. Izgi, hogy a felszolgáló csak románul tud, vagyis fogalmam nincs mit fogok enni, de végül a sáfrányos-tárkonyos raguleves zöldbabbal, a rakott krumpli véres és májas hurkával, főtt répával és sós vízben eltett uborkával és a desszertként felszolgált almás piskóta kávéval igen meggyőzőre sikeredik, akárcsak a frissen készített bodzás limonádé.

Ebéd Brében (fotók: Ercsey Dániel)

Immár jóllakottan folytatom az utamat, egy rövid kitérő erejéig végigjárom Alsó- és Felsőrónát és Rónaszéket, nem tudom mit gondolok, de valahogy Balla Zsófi őseinek a nyomát keresem (ennek a magyarázatát ennek a cikknek a végén találjátok meg), persze sikertelenül. A pontot az i-re az teszi fel, hogy hiába telefonálgatok, nem jutok be az egyébként magyar gyülekezettel bíró Rónaszék katolikus templomába, ahol állítólag az oltárkép Hollósy Simon, a nagybányai iskolaalapító egyetlen vallásos témájú festménye.

Máramarossziget és Szaplonca között a Tisza-völgyében vezet az út, a túlparti hegyek már Ukrajna. (fotó: Ercsey Dániel)

Végül a napot a szaploncai „vidám temetőben“ zárom, ahol több mint 800 fakeresztet faragott és festett Stan Ioan Patras és Dimitru Pop Tincu. A sírfeliratok az elhunytak monológjai és a képekkel együtt gyakran humorosan utalnak az elhunyt életének mozgatórugóira, vagy a halálának a körülményeire.

A szaploncai temető fejfái (fotók: Ercsey Dániel)

Este a szállásom Máramarossziget külsőn, egy frissen épült négycsillagos hotelben van. A szoba tökéletes, a szállás egyetlen hibája, hogy túl messze van a várostól, így a szigeti rebbe székhelye, a Teitelbaum család fészke, a haszid Sighet holnapra marad.

Az erdélyi útinapló sorozat további részeit itt találjátok meg: 1.nap, 2.nap, 3.nap, 4.nap, 5.nap, 6.nap, 7-8.nap, 9.nap, 10. nap