Kérem Várjon!
Cikkek
Ihlető borok
Borélmények 2019-ben (1. rész)
Győrffy Zoltán
2019 december 30.
A pécsiborozós csapat pár tagjának feltettem egy kérdést. A válaszok olvashatók a következő kétrészes posztban, ma az első három, holnap a második három. Egyetlen borélményt kellett kiválasztaniuk, s bár jómagam is gyűlölöm a "neked mi a kedvenc borod, fajtád, borászatod, borvidéket?" típusú kérdéseket, most mégis csupán egyetlen élményt kellett valamilyen formában megjeleníteni. Elég változatosra sikeredett, ez benne a legszebb. Jó olvasást!

A mediterráneum jegyében

Mediterrán. Önálló melléknév, ami nagyjából a Földközi-tenger medencéjéből érkezett dolgot jelöl. Éghajlatot, eseményt, kultúrát, tárgyat. Ha kultúra, akkor görög, egyiptomi, római és arab, átszőve zsidó, örmény, dalmát és török elemekkel, a háttérben finoman cizellált normann és berber kalózokkal. Ha gasztronómia, akkor bor és olíva, olaj és kenyér. Vakító fehér fény a házak falán, kabócák zaja a hegyoldalakban. Tücsökzene. Ha vers, akkor - nekem - mostanában Kavafisz. Ha pedig bor, akkor idén egyértelműen vranac. Már a betűkre is figyelni kell, a vranec ugyanaz, de macedón. Vranacként a fajta montenegrói, én viszont egy újabb árnyalatot emelek be a kánonba, Hercegovinát.

Egyáltalán hogyan lehet mediterrán valami, ami szárazföld? Hiszen a szó jelentése éppen a “földek közötti”, vagyis maga a tenger. Mégis, Trebinje karakterében határozottan mediterrán, azzal a hendikeppel együtt, hogy nincs látható távolságban tenger. Vajon a mediterrán hangulat mai értelmezésében a tenger nélküli mediterráneum minek minősül? Létezik ilyen? Pécs például mediterrán város? És Szeged? Vagy csak a part menti másfél kilométer játszik?

Vranac ültetvény Trebinje mellett

Trebinje a sebes folyóval, az oszmán híddal, a dalmát hangulatú házakkal és az ortodox székesegyházzal hamisítatlan mediterrán hangulatot áraszt. A piacon friss zöldségeket, narancsot és gránátalmát árulnak az eretnek bogumilok leszármazottainak bizánc nyugati örökösei. Vajon régen elhallatszottak idáig a közeli Ragusa latin zsoltárai? Megfordultak az utcákon kalózok Ulcinjból, kereskedők Bariból, netán szufi misztikusok Blagajból?

A fényesre koptatott térkövek nem mesélnek, de ha odafigyelünk az apró jelekre, talán mégis választ kaphatunk. Egy joghurtos, mentás céklasaláta, egy ánizsos csirkesült, vagy a Vukoje borászat 2012-es Vranac Rezervája mind a múlt sokszínűségének bizonyítéka. Utóbbi nem csak összetett aromavilágával, de elegáns savaival is a mediterrán kétarcúság bizonyítéka. Fellobban mint a felkelők haragja a Khan el-Khalilin, szikrát vet mint az örmény nők szerelme Konstantinápolyban és hosszan kitart mint a hellén kultúra, ami akaratlanul is az örökkévalóságnak készült.

(Ercsey Dániel)


Barna és Béla Bora

Hogy számomra melyik volt az elmúlt esztendő kedvenc bora? Ezen a kérdésen korábbi években hosszan tűnődtem volna. Idén sem lenne másképp, mert hála a Pécsi Borozónak is, rengeteg emlékezetes bort ismertem meg, most mégis gondolkodás nélkül vágom rá, hogy az idei nyertes a 2019-es Lapostelek-dűlői Csopaki olaszrizling. Hogy miért? Mert én készítettem.

Borismereti tanfolyamok, borkóstolók, mesterkurzusok és pincelátogatások sora után minden jel és minden út a budafoki Soós István Borászati Iskolába terelt. Egyszerűen nem hagyott nyugodni a gondolat: hogyan beszéljek, pláne írjak a borról, ha nem tudom, hogyan készül? Bár még a tanfolyam elején járok, és tudom, hogy az oklevél birtokában sem leszek majd automatikusan borász, mégis ősz óta másképpen nézek a borra. A Borra. Amióta a saját kézzel szüretelt olaszrizling frissen préselt leve Söptei Zsolt csopaki pincéjéből alsóörsi kispincénk acéltartályába került, családunknak is új tagja lett. Azóta picit megváltozott minden. Édesapám, Béla is örömmel vette az új jövevényt, neki már volt némi tapasztalata, mert egyetemi tanársága idején maga is készített bort kedvtelésből: 1976-os olaszrizlingjéről kollégái ódákat zengtek.

Novák Barna: Előkészület a pincének is nevezett sufniban (Alsóörs)

Azt már a kötelező szüreti gyakorlat elkezdése előtt elhatároztam, hogy életem első bora a lehető legtermészetesebb módon, minimális beavatkozással fog születni. Legszívesebben semmit nem tettem volna bele muston kívül, de hamar beláttam, hogy az a semmi nem olyan egyszerű. Muszáj volt hozzáadnom kis fajélesztőt, hogy elinduljon az erjedés a bort még sosem látott alsóörsi kispincénkben, majd az utóerjedéshez kis tápanyagot, mert úgy tűnt, hogy le akar állni az erjedés. Ként is csak minimális mennyiséget tettem bele, a felét annak, amit a borászati szaktanárom, Orbán Gergely tanár úr biztonságból javasolt. A bor decemberre olyan csodálatosan kitisztult, annyira friss és gyümölcsös lett, hogy már csak az a gond, júniusban maradjon belőle annyi, hogy vizsgaborként lepalackozzuk.

Mert hát nem sajnáljuk a borunkat, de fogy… Fogy, mert rendszeresen megyek kóstolni, dédelgetni, hogy minden rendben van-e vele. Azóta többet találkozom Apuval is, mert gyakrabban járok hozzá a Balatonra. Rég nem beszélgettünk ilyen jókat, mint most a „borunk” mellett. Mindig is éreztem, hogy a bor valami szakrális dolog is, de hogy ennyire? És közben fogy a bor, mert finom. És finom, mert a miénk. Ilyen egyszerű: Apa és fia bora. Barna és Béla Bora.

Aki szeretné megkóstolni, jöjjön le hozzánk Alsóörsre, vendégünk egy pohár borra, csak igyekezzen, mert fogy. De úgy érzem, lesz jövőre is. Meg utána is. Meg most már mindörökké. Saecula saeculorum…

Ámen.

(Novák Barna)


Ha kékfrankos lennék

Egy kávézó teraszán ült és unottan nézegette a borkínálatot. Nem kedvelte különösebben ezt a várost, de azt szerette benne, hogy a tél közepén is ki lehetett ülni egy meleg pokrócokkal a fűtött teraszokra a folyóparton. A decemberi nap erőtlen fénye tompán szűrődött át a ködön, ami kísértetiessé és szomorkássá tette a part látványát, a híd félig a ködbe burkolózott, sárga pontokként villantak fel a rajta áthaladó autók lámpáinak fényei. A mindig nyüzsgő sétányon most csak pár járókelő és turista, komótosan sétáltak és bár a kilátásban most aligha lehetett gyönyörködni, mégis forralt borral a kezükben szelfiztek a hajókkal a parton. Jobb díszletet rendezni sem lehetett volna szakításhoz… – nyugtázta, majd összerezzent, amikor megállt mellette a pincér.

  • Mit hozhatok?
  • Egy pohár pinot noir-t kérek – mondta és nagyot sóhajtott.

Hiányoztak neki az otthoni borok. Itt csak rizlinget vagy pinot-t, jobb helyeken bordeaux-i borokat lehetett kapni. Egyszer egy étterem borlapján látott egy aszút, de mikor rendelni akart belőle azt mondták, hogy nincs készleten. Nem értette, miért nem foglalkoznak ezen a vidéken a kékfrankossal, egyesek szerint innen számazik a fajta. Biztos azért, mert a kékfrankos nehéz eset, kevesen értik, kevesen tudnak jó bort készíteni belőle, az emberek pedig gyakran le sem emelik a polcról.

Ráspi és a kékfrankos (Fotó: azizlelo.hu)

Ha bor lennék, biztos, hogy kékfrankos lennék – gondolta és felidézte annak a 2017-es Ráspi Kékfrankosnak az ízét, amit ősszel kóstolt, mikor legutóbb Sopronban jártak. Hihetetlenül sokrétű, gazdag korty, meggy, gomba, fűszerek, szárított sonka, érett tanninok… szinte érezte az ízét a szájában. Kicsit el is szomorodott, amikor a pincér letette elé a halovány pinot-t, kizökkentve az ábrándozásból. Az órájára nézett, mindjárt 4, és Péter hamarosan ideér. Kortyolt egyet a borból, hogy erőt vegyen a beszélgetéshez, amikor meglátta a férfit befordulni a sarkon. Péter rideg tekintettel nézett maga elé, a hűvös ellenére nem viselt sapkát, szőke hajába belekapott a szél. Pont az a kabát volt rajta, amit akkor viselt, amikor először találkoztak, kedve lett volna rámosolyogni, aztán inkább elfordította a fejét és alaposan szemügyre vette az egyik távolabbi asztalnál latte-ját kavargató elegáns idős hölgy szépen kontyba fésült, őszes frizuráját.   

  • Felvétel! – kiáltotta a rendező és a film forgott tovább.

(Tüske Gyöngyi)

Legolvasottabb
Hirdetés
Legfrissebb