“Ákom bákom, Te leszel a párom, Irgum-burgum sósstangli. Hörpints sógor, ha pezseg az újbor, Jó lesz nálad a cirfandli.” A cirfandli a szegény ember furmintja, amennyiben ugyanazokkal a problémákkal szembesíti a borászokat és a fogyasztókat is, mint a tokaji nagy testvér. Száraz vagy édes? Lágy vagy savas? Korán szedjük, vagy későn? Legyen egységes szabályozása? Mit írjunk a termékleírásba? Egyáltalán milyen palackba kerüljön? A különbség a méretekben rejlik.

Ültem a tokaji LaBor bisztró egyik asztalánál és azon igyekeztem, hogy a szúnyogokat is távol tartsam magamtól (nem volt könnyű, naplemente után egyre többen lettek) és a bodzaszörpömet is megigyam (kocsival voltam, borról szó sem lehetett). Bent az étteremben egy négy fős lánycsapat vacsorázott, a teraszon pedig hamarosan csatlakozott hozzám három fiatalember. Önkéntelenül is arra figyeltem, amiről beszéltek. “Villány sokkal jobb, ott legalább húsz ilyen hely van!” - mondta az egyikük. “Igaz, de végül Tokaj sem volt annyira messze, mint amit mondtál” - válaszolta a másik. Úgy tűnt, először járnak a borvidéken és még nem dőlt el, hogy utoljára-e.

A világban számtalan példát találunk a jó márkaépítésre. A Coca Cola - ha minden igaz - már a második legismertebb szó az oké mögött, de Puskás Ferenc neve is márkaként világít a nemzetközi futball egén. A bor világában sincsen ez másként. Vannak sikeres borvidéki márkák, vannak branddé vált pincészetek, vírusmarketinggel sikeressé vált borászatok és kizárólag a luxuspiacokat megcélzó borok és pezsgők. De van-e egyértelműen sikeres recept, ami példaként szolgálhat mások számára?