Nyitókép: Idén már rendesen ki sem fejlődött cabernet sauvignon, kivágásra várva, a tervek szerint más fajtára váltva. Ennek a fajtának a magyarországi visszaszorulásáért egy csepp könnyet nem fogok ejteni. 

Mit is tudnak az emberek erről az ügyről? Kétféle „az emberek” van: egyrészt az érintettek, a gazdák, már nem dolgozó, csak tulajdonló gazdák, közeli szántóföld és erdőbirtokosok. Másrészt a lakosság azon része, aki még őszintén érdeklődik az ágazat iránt, neadjisten, hébe-hóba a borát is fogyasztja. Köztes halmaz a hobbikertészek nem kicsi csoportja, akik egyrészt érintettek, de (egyelőre) nem számonkérhetők, másrészt fogyasztók és (előbb-utóbb, ahogy érinti őket is) biztos érdeklődők is lesznek.

Az első csoport a kisebb, és egyelőre a sokkal fontosabb.

Az ő informáltságuk elég vegyes. A központi ismeretterjesztésben (NÉBIH honlap) megjelent információkon kívül másba nem tudnak kapaszkodni egyelőre, legalábbis hivatalosan. Vannak vidékek, ahol valamit próbálnak tenni a felvilágosításért. Bencsik János közlése szerint a borvidéki gazdakörök, szőlészettel foglalkozó egyesületek bevonásával történik helyben az ismeretek szélesebb terjesztése. Podmaniczky Péter kiemeli, hogy náluk egyrészt a Balatoni Fejlesztési Tanácsot fogják ellátni információkkal, másrészt a Balatoni Körben is terjeszteni fogják ezeket az információkat. A cél, hogy mindkét szerv, illetve egyesülés az önkormányzatok (polgármesterek, jegyzők), illetve a turisztikai szereplők felé kellő ismereteket adjon át, amit aztán azok továbbadhatnak. A folyamat többkörös lesz, jelentős online támogatással, de rendezvény(ek) tartásával is.

Androsics Ferenc maga is „tartalomgyártó”: a decemberi, a Kossuth-rádióban lement riportját ismeretterjesztési céllal a saját facebook oldalára is kiposztolta, hogy mindenki elérje. És bár Schunk József példája üdvözlendő, az országos átlaghoz inkább Kiss István észrevétele közelít: a gazdák egy jelentős része (még) nem igazán méri fel a helyzet jelentőségét, nem is igazán érdekli ebből kifolyólag az egész. Ebből a mentalitásból pedig inkább a kényszerítés, a jogok elvételének a lehetősége lehet egy kiút. 

Erre Hajdu Roland is ráerősít: a Bükkben sok konkrétum az ismeretek átadásával nem történt. Ősszel egy szűkebb körű gyűlés volt, az aktívabb, nagyobb területen dolgozó gazdák jelentek meg, ott nagyjából a sajtóban is megjelent információkat mondták el, internetes kereséssel sokkal többet lehet már tudni. Megemlít ugyanakkor egy új szempontot is, miszerint fontos lenne, mert helyben, a Bükkben egyelőre a fitoplazma helyett a stolbur okoz komoly gondokat, viszont erre is kellene képzés, merthogy erre sincs tudásuk. Számára nagyon úgy tűnik, ha jön valami központi kezdeményezés, akkor lesz valami képzés, ismeretterjesztés, ha nem, akkor nem. Mert, ahogy fogalmaz, az eddigi helyi és általában Dunától keletre megfigyelhető gazdamagatartásra rányomta a bélyegét az „eddig a Dunán nem jött át” mentalitás – pedig idén már lett volna mit nézni, egy tavaszi lemosót is meg lehetett volna csinálni. Ezt az évet egyértelműen elvesztegették.

Fontos szempontot említ meg a biotermesztéssel kapcsolatban is. Mint bio termelő a Bio-Kontrolltól kapott közvetlenül is adatokat, pl. hogy melyek azok a nem bio szerek, amire átmeneti kedvezményeket kapnak (azaz, biobort nem állítható elő, de nem esik ki a 3 éves bio ciklus alól) – úgy tűnik, a Bio Kontroll Hungária jobban nyomon követi egyelőre a fejleményeket. Hasznos oktatási anyagaik érhetőek el pl. online is, a permetezésről, a kabócákról általában.

Ami a nagyobb csoportot, az érdeklődő, aggódó laikusokat illeti, Molnár Ákos szerint kulcsfontosságú a borbarátok, borfogyasztók felé is a kommunikáció, amely a NÉBIH feladata lesz, a gazdák felé is, meg a tudásanyag átadásában. De a fogyasztók felé is komoly kommunikációt kellene folytatnia – itt legalább két dologról van szó. Egyrészt, a kivágások egy durva tájképi beavatkozást fognak jelenteni, amelynek a kommunikálása nagyon fontos. Másrészt annak a kommunikálása is, hogy a plusz védekezés nem káros az emberre: az állategészségügyből a laikus számára rendkívül negatív kicsengésű „zárlat” és „karantén” szavak negatív „tapadásának” a tompítása is cél.

Kiss István szavai egybecsengenek ezzel: aminek nagy jelentősége van, azok a zártkerti szőlők, ahol a hobbikertészek dolgoznak, ott szerinte a jegyzőnek kell az információkat eljuttatni hozzájuk, és nekik kell az alapvető ismeretet átadni. Sokan kérdezik a környékén, hogy mi van a betegséggel, hogy mi lesz a szőlőkkel.

A fogyasztók felé pedig a valós dolgot kell kommunikálni: ez egy zárlati betegség, ami (reményeink szerint) kézben tartható. 

Ami egyértelmű: valamilyen szintű kommunikáció, rendszeresen, minden érdekelt felé kell, ezúttal a hallgatás nemhogy nem arany, de még a rozsdavas állapotot sem éri meg.

A világörökség maradhat? Igen, és remélem a fő fajtával együtt; bár a furmint sem az „ellenállás bajnoka”, ha a fitoplazmáról van szó.

Az utolsó kapcsolja le a villanyt? Vagy, esetleg, új reflektorok érkeznek?

A kérdés, a jövő nagy kérdése az, hogy:

1. a betegség a következő két évben mennyire teszi tönkre a magyar borászatot, egyszerűen azzal, hogy nem marad kellő mennyiségű termőfelület,

2. ugyanakkor ezt a lehetőséget mennyire (fogják) kihasználni a borászok arra, hogy (egy valószínűleg akár sokkal kisebb) területen a fajta szerkezet módosításával, más klónokkal egy megújuló termésalapot hozzanak létre. 

Az első kérdésre válaszolva, Kiss István egyelőre nem látja, mennyire lesz dinamikus a terjedés – a legrosszabbra kell szerinte felkészülni, azaz, ott is ugrásszerűen megnő a tünetes tőkék száma, ahol eddig alig volt. Kordában tartani nehéz lesz, mert az emberek nem feltétlenül látják még ezeken a területeken veszélyesnek – a Tarsoly Róbert által már korábban leírt/lenyilatkozott „nekünk Mohács kell” szemlélet látszik szerinte ebben a kérdésben is egyelőre.

Molnár Ákos szerint a jelenlegi krízis egyértelműen a filoxérával hozható párhuzamba: a krízist a kínai nyelv a veszély és lehetőség írásjelekkel együtt fejezi ki – a filoxérához hasonlóan kell látni az új  lehetőségeket is. Hogy mik ezek a (pozitív) lehetőségek? A magyar birtokszerkezet és a fajtaszerkezet is elavult. A kistermelői borászatnak szerinte ezzel a betegséghullámmal befellegzett, az évek hosszú során veszteséggel termelő kistermelők abbahagyják – egy tisztulási folyamat indul el, pontosabban megy majd szinte teljesen végbe. Ezzel a folyamattal, illetve ennek a nagy valószínűségű bekövetkezésével Podmaniczky Péter is egyetért.

A fajtaszerkezet váltás pedig mindig nagy lehetőség nagy kivágások esetén. Itt egyelőre akadályozza Ákos szerint a jelentősebb gondolkodást, hogy nincs még kellő nemzetközi tapasztalat sem arra, mely fajták az ellenállóbbak. De, ha az intézkedések révén a betegség kezelhetővé válik, akkor válik lehetőség a fajtaszerkezet és a fogyasztói kereslet összeillesztésére. 

Pozitív hatás lesz mindenképp a tájképi hatás: a művelési „rendetlenséget” megszüntetheti a betegséghullám, aki nem akar szőlővel foglalkozni, az már ne is foglalkozzon vele – ezáltal egy rendezettebb és csábítóbb kultúrtáj alakul ki. A megmaradó gazdák számára is könnyebb lesz a helyzet kezelése az eddigi felhagyott területeknek mint veszélygócoknak a megszűnésével.

Androsics Ferenc, Borbély Tamás és Bencsik János is azt emeli ki, hogy az eddigi megfigyelések alapján vannak érzékenyebb fajták, de szükség van a pontosabb kutatásokra, a kutató intézetek, egyetemek részéről. Vélhetően lesznek fontos fajták, melyek érzékenység esetén is termelésben maradnak, a gazdák még precízebb, alaposabb növényvédelmével, megfigyelésével. De biztos lesznek fajták, melyek átmenetileg háttérbe szorulnak.

De ez még egy nagyon korai kérdés szerintük, csak átfogó beszélgetések folytak eddig.

Schunk József is azt emeli ki, hogy „a sok rossz mellett felmerült, hogy mivel nem egyformán érzékenyek a fajták, a magyar szőlészet egyik alapproblémáját, a szétaprózott fajtaszerkezet egységesítését megoldhatja a betegségre adott újratelepítési válasz”.

Az eddigi gyűjtések és tapasztalatok alapján jelen pillanatban az látszik, hogy a chardonnay a legérzékenyebb fajta erre a betegségre, de a cabernet sauvignon sem strapabíró. „Szereti” a kabóca, a burgundi fajtákat, az összes pinot-t. Az olaszrizling és a rajnai esetében vegyes a kép, egyesek szerint elég érzékeny az olasz is, mások inkább azt látják, hogy inkább az ellenállóbbak felé billen ott a mérleg nyelve. 

Ami viszont eddig egyöntetű tapasztalat, hogy a muskotályos fajták jól bírják, akár a sárgamuskotály, akár a pölöskei, akár az ottonel muskotály, de az Irsaira sem volt eddig nagy „panasz”.

Schunk úgy látja, hogy részben a betegség okán is, úgy tűnik, hogy minden borvidéknek új, módosított termékleírást kell vagy érdemes készíteni. Ez lehetőséget ad olyan változtatásokra is, amelyek ezt a fajtaszerkezeti szétaprózottságot csökkentik. 

„A kollektív jóra való restség bűnébe estünk” – ad összefoglalót Ákos. „De ez mindenhol így van/volt, Franciaországban is, Olaszországban is, mindenhol egy Mohács kellett ahhoz, hogy észhez térjenek gazdák, helyi hatóságok és állam együtt.”

A beszélgetésekből kirajzolódó jelenlegi helyzet és rövidtávú (jövő évre vonatkozó) jövőbeli személyes várakozásom is ugyanez: nagyon halad a borásztársadalom a pofonfa minden eddiginél nagyobb erejű megrázása felé.

De ebből akár valami egészen jó dolog is kisülhet.