Minden évben várom, hogy megjelenjenek. A kalauzok. Borkalauzok, étteremkalauzok, külföldről, itthonról. Van bennem valami vonzalom a számok, statisztikák, rangsorok világa iránt, nézegetem, összevetem, átszámolom a pontokat. És a legtöbbször azért nem veszem őket halálosan komolyan. Egy ismeretlen városban vagy a kalauzt követem, vagy a megérzésre hagyatkozom. Nagyjából ugyanakkora sikerrel.

Lilón Domingo Antonio – vagy ahogy a pécsi egyetemen sokan ismerik, Tony –, onnan indult huszonöt évvel ezelőtt, ahová 1492-ben Kolumbusz Kristóf megérkezett. A Dominikai Köztársaságból nyitottságot, vidámságot hozott magával, és ha repülőre száll, hogy meglátogassa szülőhazáját, nem felejt el a csomagjába tenni egy fél kiló magyar fűszerpaprikát – az üveg pécsi cirfandli és a balatoni szürkebarát közé.

A leves amolyan bemelegítő, étvágygerjesztő kezdet, ami után jön csak igazán a lényeg. Kihagyhatatlan része a magyar étkezésnek, és akármennyire is gazdag, mindig folytatást ígér. Legalábbis a hazai tradicionális étkezésben és sokak számára a mindennapokban ma is így van ez. De változik a világ, és a nyugati szél (vagy éppen a keleti) új trendet hoz. A leves a fő, minden, ami rajta kívül van, kiegészítője egy egyszerű és könnyű ebédnek.