Jó néhány év és interjú van már a hátam mögött, de olyan áhítattal és szeretettel még soha nem hallottam borászt mesélni a szőlőről és a borról, ahogy Vida Péter teszi. Tudtam én ezt jól, hiszen számos rendezvényen találkoztunk már és hallottam beszélni - az is magával ragadó volt -, de amikor az ember kizárólagosságot élvez egy órán keresztül, minden szó és mondat csak neki szól, az mégis más. Mindez pedig egy madárcsicsergős délelőtt, a teraszon, miközben egy cirmos macska tekergőzik az ember lábánál… nos, a percek mintha elszaladtak volna, az idő egy teljesen más dimenzióba került, miközben ő elementáris erővel emelt ki történeteivel a jelenből. Bevallom, némelyiknél még a könnyem is kicsordult. Biztosan állíthatom, hogy Vida Péter okkal kapta Istentől mind a borkészítés képességét, mind pedig azt, hogy meséljen róla.
A borpakolás izzasztó munkája mellett olyan örömök is érnek, hogy rátalálok rég elbújt kincsekre. Kipakolom ugyanis a kartonokban őrzött borokat a nemrég beszerzett polcokra, áttekinthetővé varázsolva gyűjteményemet. Az egyik kartonban Merfelsz borokra találtam, rég kifutott tételekre. Nem vártam sokig, egy palackot hazahoztam, kibontottam.
Jó pár éve már annak - egészen pontosan hat -, hogy útnak eredtünk egy nyári napon. Az úticél Báta volt, a “projekt” pedig, hogy hogy felkutassuk azokat az értékeket, melyeket érdemes a borturistáknak is felkeresniük, ha a környéken járnak. Mert bár sokan hiszik, hogy a Szekszárdi borvidék véget ér a város határában, illetve a környező dombok ölelése után, ez koránt sincs így. A Sárköz peremén, a Szekszárdi borvidék déli részén ugyanis van egy kis ékszerdoboz, melyről Féja Géza így ír Sarjadás című művében: „Van itt minden: folyó, patak, sík föld, domb, hegy, sziget, erdő és vízi erdő, meleg vizű ártézi forrás, a természet nagyon kedvelhette ezt a tájat, pazarul szórta kincseit. Az erdő teli gyöngyvirággal, a hegy szőlővel, gyümölcsösökkel, védett hajlatainak a bora vetekszik a villányival, szekszárdival.”