Az elmúlt év végén „meghaltam” kicsit. A Pécsi Borozó az első olyan hely volt, ahol az írásaim nyomtatásban, rendszeresen megjelenhettek. Ennek a történetnek a szomorú végeztével nagyon csalódott lettem, ugyanakkor ámulva láttam, hogy kollégáim – akiket minden bizonnyal hasonlóan megviselt a story – látszólag pillanatok alatt álltak fel romjaikból. Nekem ide eljutni több idő volt, de itt vagyok, maradok, most már tele tervekkel, ötletekkel.

Amikor először jöttem ki Faluhelyre, a Bodri-birtok még csak nyomokban emlékeztetett mindarra, amit ma itt találunk. A mai étteremnek helyet adó épület állt, mögötte a pince, az első. Talán ennyi volt mindösszesen. Aztán lett látványpince, étterem, tavak, teraszok, rozéfeldolgozó, egyre több szőlő, egyre nagyobb parkoló, vendégházak, wellness, és ami akkor is volt, a bor, az bizony ma már sok százezer palackban kel útra. Az első lapszám egyik interjújának apropóját az adta, hogy a Bodri-borok új ruhát kaptak. Hamarosan megint itt egy címkeváltás, megelőztük egy beszélgetéssel, Bodri Istvánnal ültünk le a faluhelyi teraszon.

A 2020-as évben nagyjából öt igazán emlékezetes borélményem volt, annak ellenére, hogy szinte biztosan egy olyan évből tántorgunk ki, amelyben a legnagyobb volt az egy négyzetméterre eső, kiváló borok mennyisége. Ebből sejthető, az igazán emlékezetes bor számomra nem csak attól az, mert fajtajelleges és/vagy hibátlan, hanem a körülményeitől, vagy még inkább attól, hogy maga körül teret teremt, és kijelentőmódja ellentmondást nem tűr.