Ide még beugrunk, ők csinálják Apukám kedvenc sillerét, mondja Szabolcs, miközben balra kanyarodunk Engelhardték felé, az egyik pincesorra. Hátratolat egy présház elé, hogy más is elférjen, aztán már ki is pattan az autóból és benyit a következő faajtón.

Kongatják a vészharangot az ország nyugati felében, miután tömeges szőlőkivágásra kényszerülnek a gazdák a szőlő aranyszínű sárgasága miatt. Úgy tűnik, hogy drasztikus intézkedések híján pár év alatt az egész szőlő- és borágazat mehet a levesbe, és bár felpislákolt a fény az alagút végén, vagyis legalább már látszik, hogy mi lenne a megoldás, erős a gyanúm, hogy ilyen-olyan érdekek és indokok miatt végül nem fog történni semmi. Nekünk tényleg Mohács kell? Molnár Ákost, a HNT (Hegyközségek Nemzeti Tanácsa) Szőlészeti Szekciójának az elnökét kérdeztük a témában.

Nem panaszkodni szeretnék, de lassan nem férek el a boroktól. Több évtized mégolyha visszafogott gyűjtőszenvedélye, egy év majdnem teljes absztinencia, no meg persze azért az újonnan kapott/vásárolt borok megtöltik a kis pinceraktárt, a borospolcokat, a dolgozószobában komoly verseny alakult ki könyvek és palackok között, a lépcsőfordulót óvatosan veszem, merthát a ház minden hűvösebb zugába kartonok és borospolcok költöztek. Minden egyes takarításkor palackporolás közben olyan üzenetek érkeznek felém, miszerint jobb volt, amikor meg is ittam, nem csak a helyet foglalta. Nos, akkor ideje bontani.