A kékfrankos hazánk legnépszerűbb és legelterjedtebb kékszőlő-fajtája: országszerte közel 8000 hektáron termesztik, ami kb. 12-13%-át teszi a hazai szőlőskerteknek. Április 13-án, szombaton 14 órától a budapesti Danubius Hotel Gellértben 15 borvidék több mint 60 borászatának százötvennél is több bora lesz kóstolható a Winelovers Kékfrankos Április Nagykóstolóján. A nagykóstolót immár hagyományosan megelőző bortesztre kékfrankos fajtaborokat és kékfrankos alapú házasításokat, bikavéreket vártak a szervezők. 

Nem egyszerű a dolga a kékfrankosnak. Hiába a borszakírók lelkesedése itthon és külföldön, lehet évet szentelni a fajtának, könyvet kiadni, tematikus kóstolókat szervezni, a magyar átlagfogyasztó még mindig jobban hisz az évtizedes, ráhagyományozódott hitében, miszerint a kékfrankos egy „savanyú vörös”. Nem véletlen, tapasztalati úton szerezte véleményét évtizedeken át, ami lassan változik meg. Ha van áttörés, inkább a „nagy kékfrankosoknál” érezhető, amilyen cikkünk tárgya is.

A borospolcomon ráakadtam egy duettre: Németh Janó két 2012-es bora pihent ott, milyen lenne összenézni, mire képes egy kékfrankos, no és mire egy cabernet sauvignon hat év után? Az utóbbi időkben egyre inkább hiszek az időben, szeretem, ha nem a harsány erő, hanem a finom elegancia dominál a borban, ha vörös, akkor pláne.