Nincs mellébeszélés: besűrűsödött a tér és idő, tántorgunk őszből a télbe és virágzó ködök mélyén már fogvacogva didereg a nyár, és a hajnalok ég-alján bíbor libabőr húzza szorosabbra a kabátot. Lehet pancsolni forralt borokkal, grogolni, ha úgy tetszik jobban, de választ a mindennapokra a tinta sűrű vörösborokban találunk. S ha már oly' sötét a kelyhünk, hogy mohón, szinte maradéktalanul elveszik benne a fény, akkor húst is úgy választunk, hogy a dolgok legvégén ne szorítsa zsigereink a komisz hiányérzet; naná, hogy vadat!
E pillanatban nyomban ketté is hasad a gasztrotémájú hajtóvadászat, hiszen hezitálhatunk kis- és nagyvadak között. Persze kisközségekre jellemző tanácstalanságunk csak látszólagos, hiszen a szárnyas és egyéb kiskaliberű jószágok előjátéknak megteszik, felkészítik a gyomrot, a lelket azokra az örömökre, melyek kizárólag a nagyvadakban lakoznak.
Jogos ugyan a kérdés, hogy hogyan? Mármint a beszerzést. Elmehetünk étterembe, föltéve, hogy van bizodalmunk és hitünk a jóban, persze némi kapcsolati tőke sokat segíthet, de ha csupán egy pillanatra Vendelinre és Szinbádra gondolunk, akkor máris láthatjuk, hogy nem annyira egyszerű az ügylet, holott csak a fácán volt terítéken, némi gesztenyével. Aztán látótérbe kerül az ilyen-olyan, ám egyre nagyobb kínálattal rendelkező boltrendszer, azonban, ezt már végképp tamáskodva szemlélem, mert semmi vér, minimál trancsír, a fagyott termékeket meg zúzmara dárdára döfte a mínusz húsz Celsius fok, hiánypótlásnak elég, a meggyőzéshez viszont kevés.
Szóval a vadakhoz, a télhez vér kell, meg zsigerelés! Ilyenkor nem marad egyéb, mint becserkelünk egy száz százalékban vadász kapcsolatot, majd évszaknak/vadászidénynek megfelelően nyújtózunk a falatokért. Ne feledjük, hogy a barátság hőfokával arányosan részesülünk a javakban!
Akinek viszont végképp nem maradt egyéb lehetősége, az folyamodjék a jól bevált, széles körben alkalmazott magyar módszerhez: üssön el vadat maga! Persze nem árt az óvatosság, hiszen amíg egy fácán ledöntéséhez elegendő az út széléhez közelíteni, úgy, hogy a fácán-autó találkozás az ideális metszéspontra essék, addig őzbaktól fölfelé nem árt úgy intézni a dolgot, hogy a röppálya végén a jószág lehetőleg ne az utastérbe kerüljön, de ha mégis, akkor halálra váltan; az okokat gondolom nem kell ecsetelnem.
Az összes lehetőséget mérlegelve azonban e sorok írója a megbízható vadászkapcsolatot kapacitálja s ajánlja is egyben. Egy fontos törvényerűséget nem feledhet el az, aki húskését vadba mártja: ezek a jószágok szikárok és roppant izmosak, semmi felesleges sallang, minimális zsiradék, örökkön készen a menekülésre, túlélésre.
Tehát mártás, szarvasgombás szilvalekvár, szaft dukál mellé, úri helyzetekben gőz- vagy zsemlegombóc. Így teljesedhet ki az íz, nyerhet értelmet az erdő a mező temérdek árnyalt zamata. Jól válasszunk bort is, hiszen a markáns vadhús méltó, komplex testet kíván maga mellé. Kísérletezni talán vaddal kapcsolatban is érdemes, hiszen a ritka lehetőség fokozza a tétet, szaporítja a várakozás izgalmát, azonban ne feledje a kedves Olvasó, hogy e húsféleségek vad íze gasztronómiai élményt hivatott nyújtani, gyermeki vétek, ha azt tarka fűszer-képzetekkel szélnek eresztjük.