Az elmúlt napokat különböző borversenyeken töltöttem, így elég sok borásszal és a borvilág más szereplőivel is volt alkalmam beszélgetni. Az első, ami szóba került, a Magyar Bor Akadémia. Tudjátok, akik az Év Bortermelőjét szavazzák meg. Kérdeztem a tagokat, hogy valójában mit is csinál ez a szervezet, főleg, hogy másfél éve még én is kérni akartam a felvételemet, de miután Zilai Zoltán leköszönt az elnöki posztról, inkább kivártam. Valami olyan romantikus kép élt a fejemben, hogy a „borakadémia“ tagjai időnként összejönnek, és megbeszélik egymás közt őszintén a borpiaci problémákat, az eladási nehézségeket, a felhalmozódott készleteket, a növényvédő szerek árának drasztikus emelkedését, a benzinköltségeket, az új metszésmódokat, ha pedig véletlenül bort is hoznak magukkal, akkor a másik egysíkú, vagy éppen unalmas (urambocsá apróbb testi hibás) borát soha nem dicsérik meg semmitmondó frázisokban. Csalódnom kellett, úgy tűnik a „borakadémiának“ betett a Covid, vagy valami más, de egy-két taggal beszélgetve úgy tűnik, semmiféle program, beszélgetés, kóstoló nincsen, a beszélgetőpartnereket idézve „a tagság többsége hetven felett jár“, akinek pedig még lenne energiája, az a saját vállalkozását építi, ha borász, akkor ősszel és tavasszal nem ér rá, de leginkább nyáron sem, a csapat másik része pedig inkább amatőr borkedvelő, semmint valódi hozzáértő.

Nem akarom én a Magyar Bor Akadémiát ekézni, távol álljon tőlem! Azt hiszitek, hogy a szűkebb környezetemben, mondjuk a bormédiában más a helyzet? A Borszakírók Körének tagjai ugyanolyan elfoglaltak, évente csak egy-két alkalommal tudnak találkozni, akkor is csak azért, hogy kiválasszák a Super12 borokat. Persze én még nem vagyok tag, bár remélem ez hamarosan megváltozik, de azt látom, hogy a tagságnak is csak egy része aktív, valóban komolyan vehető szakíró, a másik része inkább a múltjából él és csak elvétve publikál. Kicsit olyan ez, mint az összes sommelier szövetség (soha nem tudom pontosan hány van és hogyan hívják őket), ahol szinte nincs olyan tag, aki valaha is asztalnál dolgozott volna, ergo a sommelier szövetségekben éppen sommelierekből van hiány. No ez nem magyar betegség, állítólag Romániában még durvább a helyzet, ott ha valaki azt képzeli, hogy ért a borokhoz, rögtön kinevezi magát sommeliernek, függetlenül attól, hogy fogott-e már életében boros poharat a kezében.

A borszakíróknál maradva azonban külföldön sem jobb a helyzet. A FIJEV, a legnagyobb múltú frankofón borszakíró szervezet (aminek én is tagja vagyok) szinte nem csinál semmit. A honlapjuk még a megújulás után is katasztrófa, az éves körlevelek kimerülnek az elnökségi tagok megválasztásában, a jelöltek jórészt passzív nyuggerek, akik már a születésem előtt visszavonultak. Azt, hogy régen a FIJEV study tour-okat szervezett, ahol kedvezményesen lehetett részt venni, már csak a visszaemlékezésekből ismerem, az én 5 éves tagságom alatt ennek nyoma sem láttam, igaz az is 4 évig tartott (!!), hogy válaszoljanak a tagfelvételi kérelmemre. Oké, a tagsággal együtt jár a nemzetközi sajtóigazolvány, de sajnos azzal is egyre kevesebb helyre engedik be az embert, pedig most megnézném a Vermeer kiállítást Amszterdamban…

A Circle of Wine Writers-nél, a FIJEV angolszász megfelelőjénél sem jobb a helyzet, időnként szerveznek egy online kóstolót, ahol nézhetik a tagok a laptopon, hogy mások, máshol valamit kóstolnak, és néha van egy esemény Londonban, jellemzően születésnapi ünnepség, ahová a londoni tagok elmehetnek. Az senkit sem érdekel, hogy a tagság 95%-a nem Londonban él.

Egyre inkább azt érzem, és ettől a kínos érzéstől nem tudok szabadulni, hogy a borszakírás, sőt, a bor maga visszaszorul és egy szűk elit szórakozásává válik. Sznobok gyülekezetének játékszerévé, akik görcsösen ragaszkodnak a hagyományokhoz, miközben az alkoholmentes és ízesített sörök, a málnás hard seltzer és a whiskykóla elviszik a fogyasztók hetven százalékát, és ami még ijesztőbb, a fiatal fogyasztókat mind. Ki fog bort inni húsz év múlva? Ki fog borról olvasni, ha senki sem issza? Kinek szervezzük a borversenyeket és ki fog azokon bírálni? És amúgy minek is szerveznénk bármit?

Attól tartok, hogy a probléma egyrészt ennél sokrétűbb, másfelől a tünetek, amiket érzek, rendszerszintű bajokra mutatnak rá, amire nemcsak megoldásunk sincsen, de még a kérdéseket sem merjük feltenni. Még egymásnak sem! Azt javaslom, hogy vessünk véget a szemérmességnek és mondjuk ki, hogy a király meztelen! A pincék országszerte tele vannak eladatlan borral, a szőlőfelvásárlási árak egész Kelet-Európában itt a legalacsonyabbak (szinte már röhejesen alacsonyak), a belépő borok pinceára mindenhol a duplája a hazainak, és még így sem akarjuk meginni a borainkat! A borászok egymás közt dicsérik a boraikat, de mi, borszakírók is inkább írunk valami pozitív hangvételű kritikát, mintsem megbántsuk a potenciális hirdetőt, akiből amúgy egyre kevesebb van. A szemünkre vetik, hogy nem a piacról élünk, de ez a piac nem is létezik! Ha 2-3 ezer ember olvas egyáltalán a borról, és azokat is rászoktattuk, hogy a tartalom az ingyen van, terem, mint mezőn kukorica, akkor kénytelenek vagyunk burkolt vagy nyílt hirdetésekből élni, de hát a borászatoknak is egyre kevesebb a pénze, amit erre tudnak szánni, hiszen egyre kevesebb bort tudnak eladni. Ördögi kör, nem igaz?

Mi lehet ilyenkor tenni? Szívem szerint én mostantól a kóstolókon a 82 pontos, iható és korrekt borokra igenis azt mondanám, hogy unalmas tucatáru, hiszen ezt a borász is pontosan tudja, sőt mi több, ezzel a céllal készítette! Ez nem baj! Valamiből meg kell élni, a legtöbb hazai borászattal pont az a baj, hegyromantikus elképzelésekből született, mindennemű üzleti terv nélkül! Szóval a tucatáru szükséges, egyáltalán nem elítélendő, de azért ne mondjuk rá azt, hogy jó! Sőt, drága borász kollégák, ti se mondjátok azt és ne is sértődjetek meg, ha a szaksajtó egy könnyed Irsai láttán nem tolja le a gatyáját és kiált könnyes szemmel 98 pontot! Emellett őszintén beszélni kell az elavult tradíciókról is, mert a világ elrobog mellettünk. Ha a fiatal fogyasztók a vörösborba fagyasztott szedret kérnek, vagy éppen alkoholmentes bort akarnak inni, akkor bizony ki kell szolgálni őket. Vagy ha nem, hát tudni kell alternatívát kínálni! Tervezzünk bor alapú koktélokat, vörös- és fehérborokra, száraz és édes verziókban, akár borvidékekre bontva, kínáljuk jégbe hűtve a vörösbort vagy csináljunk bármi mást ami szentségtörésnek tűnik, mert enélkül maximum mi magunk, a borászok és a szakírók fogjuk meginni a magyar borokat. Már amennyit bírunk. A többit, a mostaninál is nyomottabb áron majd felvásárolja folyóborként a bővülő horvát vagy osztrák piac. Ami pedig a bormédiát illeti, legyünk kíméletlenül őszinték, a borokkal de elsősorban magunkkal is. A maradék olvasók meghálálják majd…