A jól és egyértelműen pozícionált borok nagyon izgalmasak, figyelemfelkeltőek tudnak lenni, nem beszélve arról, hogy olyan egyedi igényre, szükségletre (vagy akár problémára) reagálnak, mely bizonyos célcsoportnak szól és egy „niche” (rés) piacra koncentrál. A borok esetében mindig szükség van a jól megalapozott pozícióra, legtöbbször egy olyan üzenetre, sztorira mellyel azt szeretnénk, ha a borászatot azonosítanák. 

Eljutottunk a nagy olaszrizling kóstolóra, Budapest várt ránk, mi meg a borokra, kíváncsiak voltunk, időnk meg kevés volt. Nem mintha a kóstoló nem lett volna elég hosszú, csak besegítettünk egy standon és sok érdeklődő jött, két körre tudtunk elszakadni, két tucat pincéhez jutottunk el mindössze talán. De így is jó volt megtapasztalni, mennyi íz, mennyi szín, mennyi izgalom van ebben a fajtában és mennyire az út elején vagyunk még.

Das ist ein Unicum! hangzott el 1790-ben II. József szájából az azóta elhíresült mondat, amikor megkóstolta bizonyos Zwack doktor gyógynövénylikőrjét. Az elnevezés találó, hiszen mind összetételét, mind előállítási folyamatait tekintve az Unicum egy egyedi és különleges ital. Az azóta eltelt 223 évben dr. Zwack titkos receptje nem változott. 

Októberben a második etappal folytatódott a Borszeminárium a Pécsiközgázon rendezvényorozata, ezúttal a horvátországi Drávaszögből (Vinogorje Baranja) származó graševinák, azaz olaszrizlingek voltak a borlapon. Az előadást Marijan Knežević, a Vina Belje főborásza tartotta, aki nem mellesleg 2010-ben Horvátországban az Év Borásza volt. A tolmács szerepét a Pécsi Borozó főszerkesztője, Győrffy Zoltán vállalta.

Szavaimban és mozdulataimban élek. Ha én volnék a nemzet – alkalmasint a magyar –, megállnám helyem, mert szokták ezt mondani jól működő nemzetekre is; a lokálpatriotizmus oldaláról megközelítve.

Konferenciára érkeztem tegnap Tatára. Bevallom, még sosem jártam itt. Pedig érdekelt régóta. A konferencia mint szinte minden hasonló, kicsit érdekes, sokszor kevésbé, de szerencsére vannak jó arcok is. Természetesen volt városnézés, nem hagytam ki, már-már alkonytúrának is hívhattuk volna. A város szép volt este is, a túra végén két bort kóstoltunk meg.

Volt egyszer rég, másfél hónapja már, születésnapja wété kollégának. Miután szinte naponta találkozunk, alig tudtunk találni alkalmat az ünneplésre. Így végül posztszülinapi ebédre jöttek el hozzánk, készült igazi marhahúsleves, velőscsonttal, de bœuf bourguignon is. Bontottunk borokat is, kettőt, ketten.

A Kövesföldről jó időben ellátni a Papuk-hegységig. Ha tiszta a levegő, egész élesen kivenni a domborzat részleteit, egész nap szemlélve pedig nyomon követhető, mennyi színárnyalatban pompázik a nap mozgásával. A villányi, és más pincesorok zsivajától és hangulatától távol fogadja ezentúl Malatinszky Csaba a borászat vendégeit.

Pénteken Steven Spurrier-vel jártuk be a Belje Pincészet archívumát, megcsodáltuk a 1949-es cabernet franc-t, de az este főszereplője sokkal inkább az olaszrizling volt. Azaz a graševina. A brit bormédia az utóbbi években rácuppant déli szomszédunkra, Jancis Robinson könyvére elég utalnom, vagy a nemrég Drávaszögben járt Oz Clarke-ra, illetve a múlt heti Steven Spurrier vizitre. Miközben idehaza épp Olaszrizling Október van, de hogy is állunk?

Amikor egy éve (újra) megnyílt a Művész Presszó, átalakulva a magyar kézműves sörök hetvenes éveket idéző szentélyévé, sokan szkeptikusan fogadták a hírt. Nem a szűk belvárosban, nincs előtte buszmegálló, de még csak nem is az egyetemi negyedekben, hogy lehet itt sikeres? Nem tudom, a tulajdonosok mennyire elégedettek, én mind vendég örülök, hogy léteznek még mindig, sőt. Még fesztivált is szerveznek.