Egy jól átgondolt, végletekig megtervezett cikket könnyedén teljesítettem, szinte műfajtól függetlenül, de amikor az ösztönnek kellett volna vezérelnie, akkor látványosan csődöt mondtam. Ez egy olyan pillanat, amikor szinte bizseregnek a végtagjaid, mintha egy öreg gejzír több év várakozás után ki akarna törni. Megmondom őszintén, hihetetlen érzés volt. Rám jellemző módon persze majdnem lemaradtam róla.

Azon gondolkodtam egész nap, hogy vajon mi hozta ki ezt belőlem? Nem is olyan régen elértem a negyedszázados kort, s ilyenkor az ember akarva-akaratlanul számot vet, gondolatot arat eddigi életéről, az elkövetkezendő időkről. Vajon földi ittlétemnek a negyedén vagy a harmadán vagyok túl; esetleg már a felén is? Ez egy olyan mérföldkő, amikor fontos döntéseket kell meghozni, olyanokat, amik az egész életre hatással lehetnek.

Megszólal Szabó Gyula népmesei hangja: „…ment, mendegélt, majd elért egy hármas úthoz…” S ott a főhősnek el kellett határoznia magát, hogy melyik irányba menjen. Ha rosszat választ, talán az egész mese megváltozik, s elmarad a boldog befejezés. Ezekben a történetekben persze mindig jó irányba mennek, de az élet más. Az életben több keresztúton is átmegyünk, s amíg sűrűn követik egymást, addig a korábban elhagyott ösvényről még vissza lehet térni, de egy bizonyos idő után már nem tudod kijavítani a hibáidat anélkül, hogy ne lennének súlyos következményei. Világéletemben féltem döntéseket meghozni. Sokkal egyszerűbb volt helyben járni, mint egyet hátralépni azért, hogy utána kettővel előrébb legyek. S azt hiszem, ez most végérvényesen megváltozott.

Fél évvel ezelőtt sosem gondoltam volna, hogy újság(ok)ba fogok írni, hogy egy könyv szerzői között lehetek, hogy egy napon azon kapom magam, hogy a folytatást tervezem az általam korábban gyűlölt fővárosban, mert új embereket akarok megismerni, új barátságokat, új szerelmeket átélni és nem félek a következményektől. Hiszek még a mesékben.

Ja, és mielőtt ebbe az átszellemült állapotba kerültem volna, kinyitottam egy 2009-es szekszárdi bikavért.