Több mint tíz éve hagyomány a magyar borvilágban – köszönhetően javarészt a politikától azóta visszavonult borkereskedőnek, Kézdy Dánielnek –, hogy a februárt a furmintnak szentelik, ez ugyanis szépen alliterál és fókuszba állítja a fajtát.

Az csak a kötőszövet. A számból vette ki a szót dr. Pál-Molnár Elemér, hiszen a Lecsengésnek is ez a mottója és én magam is ezt hangoztatom lassan két évtizede. De ha nem a borról, akkor miről szól? Mire a gyergyói gyermekkort és a szegedi kutató életet kibeszéljük, talán ez is kiderül…

Mit hoz a klímaváltozás a magyarországi szőlészek-borászok számára? Mit csesztünk már el, miben reménykedhetünk még? Milyen fajták jöjjenek, mik tűnjenek el, lehetőleg máma még?

Pécs. Hányan, de hányan szerették volna már valamilyen gasztronómiai termékben kifejezni. Voltak próbálkozások a Mecseki itóka feltámasztására. Gondolhatnánk valamiféle medvehagymás péksüteményre, itt főzött sörre vagy a pécsi szeletre, ami jobb és nagyobb, mint a bécsi. De édesség, ami pécsi? Na? Az nem volt még. Eddig.

Mind álmunkból felkeltve fújjuk, hogy Tokaj, pontosabban a Tokaji borvidék része az UNESCO Világörökségnek. Azt már kevesebben tudják, hogy egyrészt nincs egyedül, más borvidékek is vannak ezen a listán, másrészt nem az egész borvidék áll világörökségi védettség alatt. Már ha van olyan, hogy védettség, és ez nem csupán egy státusz.

Argentína két dolog miatt izgatta eddig a fantáziámat. Ha reális veszély lenne, hogy atomtöltetekkel kezdené el dobálni egymást a nyugat és Oroszország, azonnal egy ideszóló repülőjegyet vennék.

Nem mintha nem lenne édes mindegy, hiszen az angol Bull’s Blood tükörfordítása a bikavérnek és a bikova krv-nek, ami mégannyira sincs benne a hazai köztudatban, szemben az angol kifejezéssel, ami a negyvenen felüliekben bizony rossz emlékeket ébreszt.