Mondhatnánk, hogy kitárul, akárcsak a látótér, ahogy ifj. Heimann Zoltánt hallgatjuk. Főleg azért, mert úgy tűnik, hogy képes az önreflexióra, beismeri ha hibázik és igyekszik tanulni belőle. Ez pedig a nagyok ismérve, legalábbis szerintem.

Ausztria 1985-ben nagy hibát vétett és majdnem belebukott. Illetve bukott is, de kilábalt belőle és ma az egyik legirigylésreméltóbb bornemzet Európában. Mi történt velük? Összefogtak. Ez a cikk arról szól, hogy mi miért nem csináljuk ugyanezt és mit tehetünk valójában. 

Nem ismerem személyesen Molnár Ákost, soha nem találkoztunk (ez nyilván az én hibám, nem járok országos boros rendezvényekre), de a HNT kapcsán a korábbi megnyilatkozásai számomra a szervezet relatív szimpatikus személyévé tették.

A magyar bor ügye nemcsak szakmai kérdés, hanem közös ügy. Éppen ezért a róla szóló viták szükségesek – a kritika helye vitathatatlan. A közelmúltban megjelent írás és a RadioCafé Borravaló műsorában elhangzottak is változást sürgetnek. Ez önmagában rendben van, hiszen a fejlődés motorja a párbeszéd, de csak akkor, ha az tényeken alapul. A probléma ott kezdődik, amikor a vita tévedésekre és leegyszerűsítésekre épül.

Méghozzá Zágrábban, egy Igor Luković által tartott kóstolón, hiszen Sifler mamája nem csak egy ikonikus szereplő az Amerikai pitéből, de a szerbiai Erdevik borászat egyik csúcsborának, a shiraznak a neve is.

A Stina borászat (illetve a másik márkájuk, a Vina Brač 1903) egy órányi kompútra és az azt követő 40 percnyi buszozásra található Splittől. Komplex, akár egy napos programot tud nyújtani a nyaralóknak, ráadásul Horvátországot tekintve az első háromban van mind a fehér, mind a vörösborokat tekintve. Na jó, lehet, hogy csak Dalmáciában, de azért az sem semmi!