Ha vannak a filmtörténelemnek legendái, akkor ő, a hétvégén 80. születésnapját ünneplő Al Pacino biztosan közéjük tartozik. Hosszú és igen termékeny pályafutása alatt ő lett Don Michael Corleone, a vászon egyik legnagyobb hatású Keresztapája, de nem okozott neki gondot eljátszani egy vak ezredest, esetleg egy fanatikus edzőt – mint ahogy III. Richárdot, vagy magát az ördögöt sem.
Aki ismer, tudja, nem vagyok a friss, primőr borok harsány prófétája, mégis valaki okból minden évben érdeklődve követem a „kié az év első bora” versengést, amelyhez az idei évjárat sikerrel hozzájárult, előrehozva a korai fajták szüreti időpontját. Kóstoltam már augusztusban idei irsai olivért, most egy vadonatfriss, pénteken piacra került villányi rozé került a pohárba.
Amikor egyetemisták voltunk, a kilencvenes években, minden folyó vöröset villányi kékoportónak hívtak az általunk látogatott vendéglátó-ipari egységekben. Néha iható is volt, de a mainstream minősége levitte a bizalmi indexet a mélybe. Aztán felfedeztük Villányt és azt is, hogy ott még jó az oportó, amiből aztán uniós ráhatással portugieser lett. Meg is kedveltük a jó kékoportót. Ez a fajta a hagyományunk, a múltunk része és a jövőnk is lehet.