Ritka luxus, hogy három majdnem teljes napra ki tudunk szakadni a fővárosból. Mivel régóta terveztük, kicsit sűrűbb is lett a hosszúhétvége, mint ideális volna, de eszünkben sincs panaszkodni. Sőt! A saját szőlőben kezdett kiruccanás kényelmes túrával Zalaszabarba vitt minket első este, a Kányaváry Borbirtok impozáns központjába. Kiszámítottan szép borok, egy elvesztett pénztárca, dalvadászat és egy megostromolt pincérlány. De ezekről később.

Simon Zoltán a Zalai borvidék borászati küldöttje a HNT-ben, egyébként Bussayék kvázi szőlőszomszéda, egy kis családi pincét működtet Csörnyeföldön. Sokáig ő volt a település polgármestere, jó rálátása van a szomszédos országok helyzetére, a szlovén és horvát járványkezelésre, az aranyszínű sárgaság ottani elterjedésére. A csörnyeföldi helyzet mellett  szlovén állapotokról is kérdeztük.

Kezdjük rögtön azzal: mérhetetlenül tisztelem Szabó Zoltánt, a látszatát is kerülni igyekszem annak, hogy az egyenrangúság pozíciójából szóljak hozzá (őhozzá és a témához); annakidején meggyászoltam, hogy abbahagyja, akkori kiáltványát megrendülten igazságbeszédként olvastam – no, nem a gyurcsányi, hanem a Szalai Ádám-i értelemben, ha ez mond valamit. De pár dolgot akkor is, ennek ellenére is muszáj leírnom, ha úgy tetszik, kikérnem a magam nevében is Zalának.