De nem ortográfiai ínyencségek csalogattak minket Szekszárdra, hanem a régóta dédelgetett meghívás: Posta Boritól érkezett Je suis Kadarka című, 2023. decemberi cikkem után. Abban Lisztről és a legszebb kadarka-hagyományokat élesztő ’22-es amforás borukról írtam, ami szerintem „pajkos és komoly, virgonc és letisztult, kacér és méltóságteljes, friss és fülledt” volt. Mint a cinka, ami a romani nyelvben és kultúrában pacsirtát vagy cinegét jelent, székely fordulatokban pajkos, huncut leányt, és így nehéz ereszteni a gondolatot, hogy Cinka Panna híres prímásleányról ragadt ide a név. Aki Fáy András szerint drágaköves ruhákban tündöklő, meseszép asszony volt, Jókainál viszont a Szeretve mind a vérpadig-ban „csúf kis szörnyeteg cigányleány”. Igaz, Jókai kuruc kapitánya, Ocskay Cinka Panna pacsirtaénekéhez Tokajit ivott mindég, aszú most már Szekszárdon is terem! Ráadásul van is Szekszárdon a Cinka utca mellett rögtön Kuruc is, Cinege is. Talán véletlen, talán nem. Hogy viszont a Cinka-dűlő mindig a fehérszőlősebb, olaszrizlingesebb része volt a vidéknek, bizonyosan nem az (ahogy Villány mellett Siklóst is fehérborai éltetik). Hívják errefelé Nemesnek is a fajtát, Szelesháték palackra is írják, és ez nekem is a leginkább tetsző megoldás – sokkalta jobban, mint az Oris, Mandola vagy Rezeda (hogy többit ne is soroljuk). Ráadásul az átnevezési rögeszmét kiváltó egyik jól csengő szóbeszéd, miszerint az olaszrizling se nem olasz, se nem rizling, cáfolatot is nyert azóta – ki nem hiszi, járjon utána! 

Szép, egészséges ültetvények között kapaszkodik a kocsi a meredek úton, ami esőben sárlavinamederré vadul – erről Bozzai Zsófia tudna mesélni, akit útban egy környékbeli borászathoz egyszer csúnyán megforgatott az ár (s talán nem azért zsűrizte őket végül megosztott első helyre, mert kimentették életét a robogó vízből). Mi szerencsére megússzuk, bár egy kiadós zuhé igen ráférne Szekszárdra is; Posta Bori és Rappay József kérdésünkre, mikor volt utoljára, tanácstalan néz egymásra: nem is emlékeznek. Arra jobban (ez a másik nünükénk), sárgasággal sem igen találkoztak még errefelé, s bár kissé szkeptikus vagyok, mégis jó ezt hallani; állítólag a jelölt tőkék legnagyobb részében a laborvizsgálat nem mutatta ki a fitoplazma-baktériumot – vaklárma. Meg egyébként is: Józsi szerint tíz-tizenkét évente amúgy is meg kellene újítani az ültetvényeket, mert legkevesebb ilyentájt fordulnak a trendek, és nagyon könnyű beleragadni eladhatatlan stílusokba, vagy az átalakuló klímán már kezelhetetlen fajtákba. A merlot-t például képtelenség 16-os alkohol alatt tartani, a Dél-Afrikában már rendszeresített alkoholkivonásnak meg itthon még nincs kultúrája (az egyetlen magyarországi – talán egri – masinát kihasználatlanság miatt eladták). Eljött viszont (újra? végre?) a kadarka ideje; sokaktól halljuk, míg korábban tízből három jó éve volt, mostanra tízből nyolc legalább – Boriék szerint jó lesz az tízből tíznek is. Korábbra jött és biztosabbá vált a beérés, kevesebb idő jut az őszi esőnek meg a vadnak megrongálni a fürtöket, és a növényvédelemben sem mindegy az a néhány hét – főleg, ha egy borászat, mint a Pósta Borház, certifikált organikus művelő. Hivatalosan a 2022-es szüret óta, valójában a 2006-os indulástól kezdve.

Húsz év, de mégis több, tősgyökeres szekszárdi család (vagy ahogyan pár órával később a Madács Pincében tartott szövetkezeti tanácskozáson Nagy Ferenc hívja: klán) nincs meg hosszan szőlő nélkül. A felmenők előtt tiszteleg az ékezet is: Pósta volt a nevük, s ha a személyi kártyán le is kopott, boroscímkén tartja magát a kis vessző. Ahogy az Olaszrizling alapvetése is: abból nőtte ki magát a birtok, s bár a nagypapa „vöröset a pincébe se engedett be”, mára azért kadarka, kékfrankos, cabernet adja a szortiment gerincét. De szépen sorjában!

A tételt, miszerint Szekszárdnak szüksége van alternatívára, hiszen a csúcsborok a borivók Maslow-piramisának is csak a csúcsán csücsülőket érik el, igyekszik a portfólió és az egyes borok karakterrajza is igazolni. Moderált alkohol (amennyire lehet), frissen tartott sav, visszafogott tannin, sok gyümölcs, izgalmas eljárások. Így olyan vörösborok, amiket nyáron is jó inni. Az olaszrizling alkalmat ad megbeszélni, mire is jó a seprő. Például mi is a finom és durva üledék határa, mire jó a felkeverése. Megőrizni a must, a murci egészségét, telíteni a kortyot, formálni a textúrát, gazdagítani az ízt. A seprő a szőlő emléke a borban, nem (csak) kiszűrni való felesleg! A nagyapa telepítette, 58 éves tőkék szőlőjének meg különösen mély az emlékezete. A közepesen mély szalmasárga színt kis opálosság kíséri, mint a tejüvegen átbukó nap ocsúja. Az illat szépen fejlődik, benne virágos-mézes tónus, fehérhúsú gyümölcsök, érett citrusok, csipetnyi vörös tea. A szélesedő korty textúrája kicsit tejes, a spontán erjedés és seprőkeverés a héjon erjesztés illúzióját adja. Nem túlkalibrált technológiai iskola, nem tankönyvire fajélesztőzött aromatérkép, hanem gazdag, komplex, mesélős.

Az alternatívakeresés része, de több is annál a sauvignon blanc PetNat. Savra szedett szőlővel, és korlátozott szedimenttel zabolázott „őspezsgő”, ami alig szalad ki a nyitáskor. Opálos, sápadt szín, szűretlen őszibaracklé. A kortyban jó fazonú buborékok, igen markáns sav, zöldesség, korai nektarin, határozottan verjus-s hatás. Nem túl sokfelé szálazható, de karakteres, főképpen farkasalmás-egreses zamat. Keressük a helyét a műfajban, bár a műfaj maga is keresi még a helyét. Eltér valamelyest kedvenc PetNatjaink stílusától, de egyre inkább megkedveljük, nyári teraszozásokon akár a fröccs, akár a gyöngyöző- és habzóborok alternatívája is lehet.

Ha a PetNat még fészkalódik a honi borkínálatban, a rozé épp (sőt már rég) jelentős pozícióvesztésen esik át, ennek volumenéről pont szekszárdiak meséltek nemrég döbbenetes számokat. Nem véletlen, hogy Posta Péter, Bori édesapja egyetlen dolgot kötött ki: ne egy „tizenkettő egy tucat” málnaszörp legyen! Hát, nem az lett. A cabernet franc 500 literes amforában készült (tehát „Amfórás” – ugye, hogy nyúlnak itt a dolgok?), spontán erjedt, seprőn nevelődött, aztán még hordót is látott. Színe pipacsos málna, mozgatva ködös-opálos pink, mint szeles estéken az égalja. Illata visszafogott, de rétegzett, tejszínes ribizlihab, joghurt, málna lopakodik előle belőle. A korty krémes textúrájú, szintén tejszínes hatású, a savak szépen edukáltak, szervesülnek. Ahogy a gyönge nyugati szél a teraszra sodorja a virágzó levendulák illatát, kicsit Provence-ban érezzük magunkat.

Egy perccel később meg már Arad-Hegyalján, ahol régóta gyúrták össze a Kadarkát és a „ménesi rózsát”, azaz a Bakatort fenekelt hordókban, későn szedve, hogy aztán jóféle óborral nyakon öntve hónapokkal később fejtsék róla a vérsötét, mézédes levet. Igen, a kadarka-aszúról van szó, ami itt, ott előfordult nálunk is (hol Egerből, hol Villányból, hol Pécsről bukkant fel), de amit sokan – tévesen – egy kalap alá vettek az édes és félédes medinákkal, Duna–Tisza-köszi merlot-kkal. Ebben a palackban pedig csak a természet dolgozik. Az október végén (szemen) szedett bogyók elképesztő számokat produkáltak: a 15 fölé kúszó alkohol mellett a kadarkának 7-es savra és 80 gramm maradékcukorra is futotta! Túlérett fekete cseresznye, nézünk össze és mondjuk egyszerre, színben és zamatban, mellette bóléból halászott mazsola, szilvás-szegfűszeges impressziók, rengeteg gyümölcs. De hol az alkohol? Sem kortyérzetben, sem testben nem lelni nyomát, olyan svungja van, mintha gyümölcslevet innánk. Príma, egzotikus, sokrétű desszertbor!

Marasztalna még pár palack meg a csodás kilátás, és talán vendéglátóinknak sem vagyunk útban, de vár a küldetés, a Madács Pincébe vagyunk hivatalosak, ahol Nagy Ferenc, a szövetkezeti működés elkötelezett harcosa hívott, hogy Laci elmesélje olaszországi tapasztalatait. Más a lépték, más a történelmi ágyazódás, de ugyanaz a cél: tiszta szabályok mentén létrehozni olyan társulást, amely valamennyi tagnak lehetőséget nyújt arra, hogy tisztességes versenyben, tisztességes áron tudja értékesíteni, amije van: ki szőlőt, ki bort, ki innovációt (’25-ben szekszárdi bio minősítésű kékszőlő 130 forintos kilóáron talált gazdára…). A viszontlátásig meg forgatjuk az elhozott palackokat, amikből hármat most ki is emelünk. Palack Pósta.

Amfórás Olaszrizling 2024

[Csécsi]

Sötét szalmasárga, óaranyba hajló szín, enyhén opálos megjelenés. Már a látvány is tartalmas bort ígér. Finomseprőn tartották, ami szépen visszaköszön a textúrájában: a korty krémes, szinte tejszínes, komoly mélységgel. Illatában kezdetben a kamrában tárolt sárgaalma és a méz dominál, majd ahogy szellőzik, egyre több gyümölcs bontakozik ki belőle, miközben a bor végig megőrzi feszes szerkezetét. A lecsengésben megjelenik az olaszrizlingekre jellemző finom, barátságos kesernye. Az amforás erjesztés és érlelés a bor karakterét emeli ki: koncentrált, mély és egyéni olaszrizling született. Tejszínes vagy tejfölös szárnyasételek mellé kiváló választás.

[N. Fejérváry]

Mély, már-már óarany szín, amihez képest mozgása kevésbé kövér, dagályos. Illata már inkább: finom héjasság, szőlőhús, körte, durvaseprő, s csak utána a szokásos „rizlinglecke”. Érdekes ez: néha a terroir (Somló) vagy a technológia (amfora) fajtától független intertextusokat teremt: most egy szűretlen-amforás Szürkebarát-élményem hamarabb villan be, mint legutóbbi szekszárdi rizlingkortyom. Mintha az amfora mélyebbre menne a szőlőben, ösztönösebb és ősibb vonásokat szólaltatna meg; hogy valami olaszrizling vagy pinot gris, ebben a távlatban édes mindegy! És mielőtt valaki azt mondaná, a lösz nem terroir, hát hohó!, nagyon is az, s ha engem kérdez bárki, a kőzetlisztet előbb szívja fel a gyökér, mint a malomkő méretű gránitot – és bontakozik is a mineralitás gyönyörűen, még enyhe só is frazírozza a kortyot, meg a tizennyolc bánya, ahonnan az amfora agyagját kigyurmázták – a zöldfűszerek, a kapros túró a textúrában és lecsengésben (gasztro-képzavarral) már csak hab a tortán! Nagyon nem az északi part, de éppen ez benne az izgalmas.

Amfórás Kadarka 2025

[Csécsi]

Gránátvörös szín, lilás reflexekkel. Könnyed test, de meglepően intenzív illat, amelyben a vörös bogyós gyümölcsök mellett határozott borsosság is megjelenik. Számomra egy szekszárdi júliusi koraeste az illata. Ehhez az élményhez a völgy túloldalán, a távolban megbúvó présházak látványa is hozzátartozik. A kortyban a meggy viszi a prímet, amit ribizlis jegyek egészítenek ki. A gyümölcsök frissek, és olyan élményt kínálnak, mint amikor az ember beleharap a szezon első igazán érett cseresznyéjébe. Közepes, gazdag érzetű sav, határozott, finom szemcsézetű tannin jellemzi. A lendületes szerkezet miatt rendkívül jól iható bor, amelynek szinte szomjoltó karaktere van. Szerethető tulajdonság ez egy kadarkánál.

[N. Fejérváry]

Meggypiros szín, majdhogynem silleres árnyalat, impozáns és imponáló tükrösség. Első benyomásra a korábbi évek lehengerlő, néha különc stílusa után ez egy klasszikusabb, mértéktartóbb kadarka. Illatában inkább csak emlék az eper, diszkrét virágosság mellett a piros bogyósok viszik a prímet, a fűszerek, különösen a rózsabors frappáns fajtajelleg. A kortyban korai meggy, ribizlimártás, frissesség – a fiatalos, üde stílusnak különösen kedvez az alig tapadós, kicsit még fésületlen tannin (néha úgy gondolok a tanninra, mint a barkácsbolti smirglipapírra: minél durvább, annál kíméletlenebbül sebesíti föl a fát [gyilkolja le az ízlelőbimbókat] – minél finomabb bordázatú, annál precízebb, kíméletesebb). Ahogy melegszik, a ribizli levet ereszt, közepesre erősödik a sav, és végre az eperbefőtt is megmutatja magát. Kerek, még mindig fejlődő, ízig-vérig szekszárdi bor!

Amfórás Kékfrankos 2024

[Csécsi]

Színe a délutáni napsütésben mély, szinte fekete, rubinvörös peremmel. Erős-közepes test jellemzi és komoly koncentráció. Illatában először a fekete cseresznye tűnik fel, van benne valami az ártereken érő gyümölcsök fűben-gázolós, madárcsicsergős üdeségéből. A fűszerek közül a fekete bors tör előre. A korty gazdag, szinte kompótos gyümölcsösséget mutat, amelyet enyhén konyakos tónusok és az alkoholédesség egészít ki. A 16 százalékos alkohol határozottan érezhető, de nem lóg ki a borból. A tannin apró szemcsézettségű, enyhén szárító hatású, miközben a határozott savak egyensúlyban tartják a bort. A lecsengés hosszú. A tétel amforában erjedt, majd egy évet hordóban töltött, ahol az erjedés még tovább folytatódott. Fiatal bor, amelyben még bőven van tartalék. Fájt érte a szívem, amikor a pohárban maradt kortyot kényszerűségből bele kellett löttyintenem a mázas edénybe. Vittem hát magammal otthonra is.

[N. Fejérváry]

Mély meggyszín, sűrű gomolygás, kehelyfalhoz tapadó szélén feketés szalag. Szinte robban az illata: étcsokoládé, vadcseresznye, aszalt szilva kavarog, leheletében hordófűszerek (igen, amfora után egy évet hordóban is volt – és még ott is pötyögött)! A textúra szinte lekváros, a gyümölcsorgia aszalványos és kompótos jegyekben tobzódik, a 16-os alkohol inkább csalóka édességérzetet, mint súlyt kölcsönöz a kortynak. Lekvár, gyümölcs, lekvár, gyümölcs – réma és téma váltakozik, mint egy mesterien komponált költeményben, amit a markáns, de egészen bársonyos savak és tannin refrénje fog össze egységes gondolattá. Az időnként megcsillanó fekete ribizli és áfonya inkább látomás, mint igazság. Nagytestű, atletikus, művészi hajlamú bor, igazi nagyágyú!