Kérem Várjon!
Cikkek
Duna menti nagydoktori
Részlet a Ház a fenyők mögött című kötetből
Aknai Péter
2020 December 25.

A plébánia nyugatnémet rokonságának érkezése mindig nagy szenzációnak számított a faluban. Kati néni és Jozef évente kétszer érkeztek. Bejött nekik a nyugat-keleti ingajárat, oda-vissza rendesen megpakolták az Opel Berlina karavánt. Hozták a levetett nyugati ruhát, a kis testi hibás műszaki cikket, nagy mennyiségű csokoládét, a Tibi csokitól és a Katica tortabevonótól megcsömörlött hazai rokonságnak, és diabéteszes savanyúcukorkát a plébó cukorbeteg anyjának.

Kati néni kakasdi sváb lány, a háború utáni kitelepítéssel került vissza az óhazába, de a gyökerek, az itthon maradt rokonság és az üzleti kapcsolatok mindig hazahúzták. Kereskedő lévén rákapott a bútorbizniszre; platószám vitte nyugatra a faluban becserkészett piacképes bútordarabokat. A férj, Jozef, nem bírt magyar felmenőkkel, és nem ragadt rá sok a magyar nyelvből sem. Kati néni mellett lényegében csak fotoszintetizált, de a feleség, ez a tűzről pattant sváb menyecske neki is megtalálta azt a profilt, amivel hasznot termelhet: tapétázott a faluban. Télen terítették a faluban a mintakészletet, amiből választani lehetett, a megrendelt eneszkás tapétákat pedig nyáron leszállították. Maga Jozef Ruskiewitz simította fel a tapétacsíkokat a nyugatnémet technológia előírásai szerint a haladó géderlaki szobák falára. A falusiak meg csak néztek, mint nagyanyám, amikor megpróbált kibontani egy doboz addig csak a Stern magazin reklámjában látott Tobleronét. Nem való a parasztnak a csokoládé.

A műszaki cikkek közül dobozszámra érkeztek a karórák – voltak már kvarcórák is –, de népszerűek voltak a zsebrádiók, a rádiós ébresztőórák is. A legnagyobb slágernek viszont minden kétséget kizáróan a nyugaton már kiszolgált, de még működőképes videomagnók bizonyultak. Nem foglaltak nagy helyet, és jó áron lehetett őket értékesíteni. Színes tévét nem hoztak, mert ezek nagy helyet foglaltak volna el a kocsiban, meg akkoriban már a magyar piacon is kezdtek elérhetővé válni a színes tévék. A faluban elsőként a plébánián jelent meg a Videoton híres-hírhedt Kolorsztárja.

Julis néni, a plébános anyja, a majd’ kilencven éves parasztasszony csaknem egyszerre érkezett a paplakba a színes tévével. Az öregasszony nemhogy színes tévét, de semmilyent sem látott addig; ő tényleg úgy nézte, mintha az valami varázsdoboz lenne. A beüzemelést és a csatornakeresést nem bízták másra, mint Öcsi bácsira. A nagy csodánál én is jelen voltam, én toltam át a bácsikát a plébániára. A hangolás nem volt hosszadalmas, tekintettel arra, hogy az egyetlen magyar csatornát kellet behozni. Julis nénit leültették a fotelba; bejött a kép, a tévében éppen a Rákóczi hadnagya ment, a kurucok ropták a táncot a tűz körül, kivont szablyával énekelték:

Kenyerem, pecsenyém, borom van nékem,

széna is, abrak is jut lovamnak bőven,

vitézség, barátság egész esztendőben,

igazság, vígasság ne távozzék tőlem...   

Julis néni, mint aki szellemet lát, nézte egy darabig a kuructáncot, aztán kidülledt szemmel elkezdett sípolni: Geeeeergőőőő! Ezek mind hozzánk jönnek vendégségbe?

Julis néni gyorsan megszokta a televíziókészüléket, és folyamatosan izgalomban tartotta – pótolta a tévé nélkül eltöltött évtizedeket. Képes volt egész nap nézni. A Kolorsztárt viszont nem a Julis néni-féle egész napos tévénézőknek találták ki, így a túlhevült készülék egy este kigyulladt a jégkorcsolya-közvetítés közben. (Később kiderült, hogy az országban ezerszámra gyulladtak ki ezek a tévék, akár hosszan nézték, akár röviden.) Nagyanyám is vendég volt a jégrevüre, és ott volt Ruskiewitzék Mamikája is, Kati néni anyja. Három öregasszony oltotta a színes tévét a virágvázában megmaradt vízzel, párnával és Benedekig elhallatszó rikácsolással.

Nem lett nagyobb baj, pedig a tévé tetején lángra kapott a csipketerítő és a kalocsai népviseletbe öltöztetett kaucsukbaba is, aminek megpörkölődött a lába. Utóbbi hozzánk került, az ebédlőbe, ami egy kalocsai tematikus saroknak is beillet volna a néprajzi múzeumban. Az égett lábú baba később fehér topánkát is kapott, színes gyöngyös fityulát, és végül egy társat, hogy ne egyedül nézze a szemközti falon a kalocsai hímzéssel megkomponált házi áldást. Teri és Bözsi – ezt a nevet kapták – nem lettek a család népszerű tagjai, mert fogták a port rendesen, és a pedantériára nagyon is adó Mamuska nem elégedett meg holmi portalanítással, kitalálta, hogy a két kalocsai baba ruházatát mosni is kell, legalább az ünnepek alkalmával. A kiégett Kolorsztár nálunk landolt javításra, csakúgy, mint a hanyatló nyugat mindenféle romlásnak induló műszaki cikke, ami még kontakthibás állapotában is csodálatot váltott ki belőlünk. Hogy a csuklónkon fénylő kvarcóra nem járt, az meg kit érdekelt?

A plébánia magas fallal körülvett kertje az édenkert egy darabja a gyümölcsfákkal, szőlővel, a fal tövében hosszan elnyúló málna- és egresbokorral. A nyári konyhában Mamika, Kati néni anyukája, főzi be az édenkert ízeit – nyáridőben ő is élvezhette a paplak vendégszeretetét. Dolgos sváb asszony; a keze nyomán készített málnaszörp pedig méltó a gyönyörök kertjéhez. Nem volt abban semmi varázslat, zúzott menta, bazsalikom, citromszelet, csak a préselt málna, pincehideg szódával megkínálva.

Dinnyés Gergely plébános úr olyan gyakori vendég a Bokor-háznál, mint nagyanyám a templomban. Gergely atya jön, hozza a kérdéseit, a félbemaradt keresztrejtvényeket. Mamuskával megfejtik, majd menetrend szerint rátérnek a receptekre, a szerint, hogy a paplakban éppen mi az újdonság, amivel nem tudnak mit kezdeni. Pacal. Halak. Vadak. Az amurral mihez kezdjenek: süt­ve, rántva, előtte tejes pácban? A balin inkább a hallébe menjen; sütve nem rossz ugyan, de szálkafőzelék. Köpködje a szálkát, akinek két anyja van. Az apróbb keszegféléket érdemes előbb paprikás lisztben megforgatni, és olajban kisütni, majd sütőbe téve még egyszer megforgatni. És a non plus ultra, a falusi nagydoktori: hogyan készül az autentikus dunai halászlé?

Mindig ez a vége, és Gergely plébó soha nem olyan elégedett, mint amikor a nagyanyám készíti a hallevet. Mert valami mindig hibádzik.

Ádvent utolsó vasárnapján, miután az atya befejezte a nagymisét, kávéra invitálta Irénkét a plébániára, és kibökte végre, amit már nagyon régen szeretett volna: jöjjön el a tekintetes asszony, és készítse el ő a szent napon az ünnepi főfogást. Mutassa meg a német rokonságnak, milyen a dunai népek Isten segedelmével rottyantott halleve, amit eddig csak kóstoltak, de még sohasem főztek. Jót legalábbis nem. És ha lehet, árulja el a titkot. Hálája jeléül biztosan belefoglalná az imáiba.

Mamuska csak egy kört szabódott. Aztán feltette a kérdéseit, a legfontosabbakat: milyen alapanyagra lehet számítani? Van-e házi készítésű, soktojásos gyufametélt? Milyen őrölt paprika van készleten? Illetve, hogy a lének szánt vízre(!) milyen elképzeléseik vannak?

Mivel Gergely plébános és udvartartása a kri­tikus kérdéseknek csak egy részét volt képes megnyugtatóan megválaszolni, Mamuska akcióba lendült. Halat rendelt a paksi halászbárkáról. Elküldött artézi vízért a falu szélére a marmonkannákkal, és miután megkóstolta a plébánia konyháján az őrölt pirospaprikát, úgy ítélte meg, az nem üti meg azt a minőséget, amit egy karácsonyi halleves megérdemel, ezért haladéktalanul rendelt Kandisznóéktól egy kilóval.

Szenteste délutánján rendesen felmálházva indultunk a plébániára. Nagyanyám sántikált elöl a bambuszbottal, utána anyám bandukolt két jól megpakolt kosárral. Anya hallgatag volt, ami nála biztos jele volt annak, hogy más elképzelései is lettek volna a szent délelőtt vonatkozásában. Mint rendesen, én zártam a sort a kannákkal megpakolt kiskocsival. Nekem is lettek volna más elképzeléseim.

A plébánián az eneszkás rokonság már teljes készültségben felsorakozott. A hatalmas konyhaasztalon a fazekak, deszkák, kések, ütő-, szúró- és vágószerszámok. A zománcos fürdetőkádban örvénylettek a halak a végítélet óráiban. Úgy állt ott a rokonság, mintha valami csapatfotóhoz készülődnének a kezdőrúgás előtt: guggoló sor nem volt ugyan, az alacsonyabbak, öreg Julis, Mamika, Kati néni és Jozef képezte az első sort, fiuk, Rainer és annak a babája, Angelika, Gergő plébóval kiegészülve a másodikat. A németeken makulátlan fehér kötény, feltűrt ingujj, rajtunk viseltes mackónadrág. Tényleg beállunk egy fotó erejéig, Rainer időzítős gépe kattan, vaku villan, mögöttünk a falon jól látszik a hímzett falvédőn a felirat: Wie di Blumen rein, Sollen alle Herzen sein! Proszit. Iszunk egy fröccsöt, én is kapok.

Anyával mi csak a fegyverhordozók vagyunk, a mi tisztünk idáig tartott – no, meg a dolgok végeztével visszacihelődni, mert otthon ugyanez a műsor. Teljes a harckészültség, két fronton kell helytállni, és Mamuska igazi nehéztüzér. Különös tehetsége van ahhoz, hogyan foglalkoztassa a környezetét. A plébánia pedig úgy tekintett rá, mint Krisztusra a tanítványok a kenyér- és halszaporítás után.

Jozef nem kap szerepet a konyhában, neki a teremtő földi szolgája a karácsonyfatörzs-faragást irányozta elő. A teremtő ritka tréfás kedvében volt a beszerzés alkalmával, mert olyan vaskos a fenyő törzse, és olyan vékonyka a karácsonyfatalp hüvelye, hogy Jozefnek minden kézügyességét be kell vetnie. Abból viszont nincs túl sok: látni a konyhából, ahogy szerencsétlenkedik a fűrésszel, kisbaltával, vésőkészlettel, de lehet neki bármilye, nem számít, mert olyan topa szegény, hogy tök mindegy, mivel veselkedik neki. A család időnként bátorítóan integet neki a konyhaablakból, és bentről drukkol, hogy édesapa ne szenvedjen maradandó károsodást.

Seregszemlével veszi kezdetét a műsor. Miután Mamuska nyugtázza, hogy minden rendelkezésre áll, kezdődhet a kivégzés. Pompás halakat rejt a zománcos kád: az első áldozat egy vízi torpedó, egy jókora nyurgaponty. Nagy benne az életerő, csak harmadik csapásra szenderül jobblétre, miután a plébános a kalapács nyele helyett a sodrófát választja a gyilkolás eszközéül. Aztán előkerül néhány dévér, egy kisebb szürkeharcsa és egy márna, rózsaszín úszókkal.

Talpon van mindenki, csak Rainer ül időnként az asztalhoz, és a négyzetrácsos füzetbe jegyzeteli a know-how-t. Nincs egyszerű dolga, mert magyarul bár ért valamicskét, az vajmi kevés lenne a sikerhez, ezért Kati néni a recept szempontjából kulcsfontosságú pontoknál németül diktál. Mamuska bő lére ereszti a mondanivalót:

– A tisztítás ezeknél a halaknál a pikkelyezéssel kezdődik. Valaki nyúzni szereti a halat, mi tisztítjuk. A seggszájat óvatosan kell vágni, V alakban metszeni, így ni, óvatosan nyitni, ne sérüljön az epe, mert keserű lesz. Ennek itt ikrája van, nagy kincs az, félretesszük. A márna ikrája mérgező, könnyű megismerni, mert fekete, az mehet a kukába. Nagy ritkaság ma már a dunai ponty; tiszta izom, egészen más minőséget képvisel, mint a zsíros tavi pontyok. Amikor a Benedeki utcába költöztünk, a ház mögött a Szent János-Gödörben volt még víz; Öcsike horgászott benne, és egy óra alatt annyi nyurgát húzott ki belőle, hogy az egész utcának elég volt. Ma már csak mocsár. Így múlik el a világ dicsősége.

– Nem akarom én bántani a tavi kollégáidat – mondja Mamuska a belezett nyurgának, miközben a dévéreket tisztítja –, jók azok is, főleg, ha nem nagyok, én a kiló körüli példányokra esküszöm. Azok még nem zsírosak, és a húsuk is sokkal feszesebb. Nem baj, ha taviak, lehet azon segíteni, csak áztatni kell őket legalább három napon keresztül a Dunában – folytatja Mamuska, és csak az akasztja meg a bevezetőjében, hogy meglátja Rainert, amint épp az egyik belezett hal hasüregét készül kimosni.

– Rainer fiam, was machts du?! Vannak ám aranyszabályok, ez az első: tilos a halvért kimosni! Nem elvesz az, hanem hozzáad. És ha már itt tartunk: tilos a hal szemét kivájni! Tilos a fejet nem belerakni a lébe! Ha ezek nincsenek benne, nehezen fog megkocsonyásodni reggelre – már ha marad belőle valami. A keserűfogat viszont szedjük ki: ez már haladó művelet; egy trapéz alakú kis csontot kell keresni. Jól csinálja, tisztelendő atya, ha jól vágja a fejet hosszában, akkor pontosan kettévágja a keserűfogat. Megvan, megtalálta? Igen, az lesz az!

– De az eredendő bűnnel egyenértékű – és Mamuska ehhez már felemeli a mutatóujját: Dunai hallevet nem passzírozunk! A dunai halászlé titka az, hogy nincs titka. Egyszerű ez, das ist einfach, nemde? Bár az is igaz, néha ez a legnehezebb. A halászlé az egyszerű emberek étele, a pásztoroké, gulyásoké. Nem volt azoknak idejük alaplevet főzögetni, passzírozni, halcsontot reszelni. Úgy tették fel, ahogy most én: először a hagyma, vastagon... Hogy mennyit, Katikám? Mittudomén, érzéssel. Aztán rátesszük a besózott halszeleteket. Egy darabka krumplit, félbevágott zöldpaprikát, paradicsomot. Felengedjük vízzel. A legendárium szerint a Duna vizében kell megmeríteni a bográcsot – de ez régen volt, amikor még nem úszott benne ennyi szar. Én ma már csak artézi vizet használok, az unokám hozza nekem kannaszámra. Egészen lágy, tiszta, főzni ez a legjobb. Hogy a Rajna-vidéken mit használtok, azt én nem tudhatom.

– Irénke néni, drága, mi nem a Rajna-vidéken lakunk, az fent van északon, hanem Bajorországban. Alig túl az Enns folyón – magyarázza Kati néni. – Túl az Ennsen, ahogy mi mondjuk, az ob der Ennsen.

– Az már nekünk az Óperenciás-tengeren is túl van! De mindegy, mert biztos az is a Dunával fut a tengerbe. No, ha valami titokra vagytok kíváncsiak, akkor elmondom a legnagyobbat: minden az arányokon múlik. A halászlé pedig a paprika, a hagyma és a hal Szentháromságában rejlik.

Majd halkabbra fogva folytatta:

– De a legnagyobb titok, ezt nem mondom, mert még a plébánia falának is füle van, csak mutatom: látod, Rainer fiam, fél kiló halhoz én ennyi vizet használok – és felemeli a fény felé a mérőedényt. Írd csak bele a kis kockásba! Én nem mérek semmit, csak ezt az egyet. Nem érdemes bő lére ereszteni, az a minőség rovására megy. Ha kiforrta­a szürke habját, mehet rá a pirospaprika, azt is érzéssel. Paprikát csak tiszta forrásból, a legjobb mifelénk a kalocsai – biztos máshol is van jóféle, de a paprika nem lehet verébszaros, poros – ez fontos. Ne sajnáljuk, a lé ne legyen sápadt, mint a hóttember valaga.

– A paprikával mehet bele a belsőség is a lébe; lágy részek, nem kell neki sok idő, rottyantunk egyet rajta. Ez nem olyan, mint a ti táfelspitzetek, nem kell ezt órákig főzni. Különben jó az is. Látja, atyám, a gőzébe tartom az ujjam, ha tapad, ragad, meg is volnánk. Kóstolunk! – mondja Mamuska, és tartja a gőzölgő kanalat a plébánosnak.

A plébános szürcsöl, elégedetten cicceg, és már kínálja is tovább. Finom leves, wunderschön.

– A halhússal óvatosan, ha túlfő, szétesik. Én a halat külön szoktam választani a létől, hogy merítésnél ne sérüljön a hús. A halcomb is akkor szép, ha ép. No, hát mit álltok itt tátott szájjal, ennyi az egész. Csak a Duna hosszú, meg a Nibelung-ének! A halászlé a legegyszerűbb étel a világon. Meg is volnánk, kész vagyunk. Ez nekünk otthon még hátravan. Itt viszont akár teríteni is lehet!

Karácsony után Ruskiewitzék felmálháztak, és hazaindultak. A megpakolt Opel karaván dudált, ahogy lépésben poroszkált végig a falun. Az emberek a házak előtt álltak, integettek. Csak nálunk időztek egy kávé erejéig. Nagyanyám külön sütött nekik pogácsát az útra. Kikísérjük őket. Integet az egész falu. Kati néni a gyerekek láttán lassít, Jozef a lehúzott szélvédőn keresztül cukorkát osztogat. Elhagyják a malmot, a Géderlak táblát, az autó lassan eltűnik a havas mezők között, csak az ablakai csillannak meg a kanyarban.

A csomagtartóban ott az artézi víz a falu széléről, az őrölt paprika Kandisznóéktól, a dobozokban a megjavított karórák, rádiók, a száraz soktojásos gyufametélt, az eneszkás tapétaminták, néhány bőrönd és az írás: a négyzetrácsos füzetbe gondosan lejegyzett halászlérecept. A hátsó ülésen ott ül az atya, mellette a fia. Jozef kisterpeszben tartott lábai között ott lapul a piros zománcos lábosban a Szentlélek segedelmével rottyantott halleves. Kati néni óvatosan vezet, hogy ki ne löttyenjen a lé, hogy az otthon maradottak is megkóstolhassák a csodát, ott, messze, túl az Óperencián.


Legolvasottabb
Legfrissebb