Kérem Várjon!
Cikkek
Osztrák császári vacak
Balogh Robert
2009 June 23.

Belestem egy főutcáról nyíló udvarra, megnéztem az éttermet. Nem voltak már sokan, a déli roham háromra elcsendesedett. Egy lány ült egy napsütötte asztalnál. Felhúzta térdig a nadrágját. Jó lába volt, csak sápadtfehér. Furcsán meleg lett hirtelen. Ilyenkor az osztrákok rögtön szandiban masíroznak a flaszteron, még öltönyhöz is azt húztak, mezítlábaztak, én meg a meditterráneum északi csücskén még elő sem vettem az enyém.

 

Félmeztelen kamaszfiúk ültek a napon, pedig alig kezdődött el május, épp csak hogy kinyíltak náluk az orgonabokrok. Itt meg egy intelligens, érzékeny féle kis nő, mondjuk egy egyetemista, napoztatja a lábát. Rá is fér. Én is leülök egy asztalhoz. Kaptam rögtön étlapot, rendeltem italt, a kis nő meg irkált a füzetébe, néha körülpislantott a napszemüvege mögül, szájába vette a toll kupakját, az ölében fészkelődött egy kis fehér pudli, valami alig kutya a reklámokból. Ennél több mindenre nem lehet figyelni egyszerre. Tévedtem, mert enni is lehet még, közben kihozták, amit rendelt. Újra hozzám lépett a pincér.

- Eine Bärlauchcremsuppe bitte, und einen Kaiserschmarrn!

Közben a kis nő már evett. Ő is császármorzsát: hatalmas tányéron, hatalmas torony. Egy falatot bekapott, egyet a pudlinak adott. Közben letette a földre a kutyuskát, ott kedvére birkózhatott a falatokkal, ha meg elfogyott, nyüszítve kért még, felélénkült az ételtől. A lány a füzetét kicsit arrébb csúsztatta. Ha elmennék a mosdóba, legalább kezet mosnék, és pont bele tudnék lesni, láthatnám, mit írt. Nagy volt a kísértés. Bár kézírást elolvasni, ráadásul németet?! Miről írhat? Nem tűnt vidámnak, szépnek szép, csak túl szigorú az arca. A szokásos női história? Megfordult vele a világ? Ilyenkor az ember lánya vagy levágatja a haját, ruhát vásárol, enni kezd nagyon, esetleg épp ellenkezőleg, és még talán írhat is... Mondjuk naplót. Én az utóbbit tenném, ha nő lennék. De lehet, hogy csak a fekete ruha teszi komollyá. A nőknél sohasem lehet tudni.

Kihozta a pincér a levest. Jó sűrű, sok lehetett benne a tejszín, gőzölgött, úszkáltak az aprócska zöld levélfoszlányok, talán kissé elsózták, de ízlett. Még nem jutott eszembe medvehagymából levest főzni. Kár, hogy vége a szezonnak. Majd jövőre, eddig csak salátát készítettem belőle. Egészen Linzig kellett mennem a megvilágosodásért.

Megreszkíroztam a füzetet. Komótos léptekkel indultam a mosdó felé, de a lány felnézett. Visszafelé sem sikerült. A pincér intett a fejével és már hozta is a smarnit. Ugyanolyan hatalmas adagot, mint a lánynak. Már ránézésre is egészen más állagú, vagy anyám csinálta volna rosszul? És szilvalekvárt adtak mellé, nem kajszit. Nem is értem, olyan puha, lágy és omlós. Nincs benne semmi gríz. A pincér látta, hogy csodálkozom, megkérdezte, nincs-e valami baj. Mondom, hogy nálunk – in Ungarn – búzadarából – aus Gries – készítik a császármorzsát, és hogy ilyen finomat még nem ettem. A pincér mosolygott:

–Schmarrn, Schmarrn, aber das Griesschmarrn ist nicht Kaiserschmarrn! És magyarázta, hogy Sissi császárnő édességet kért a szakácstól, de nem ízlett neki, ellenben Ferenc Jóska befalta mindkettőjük adagját, innen a Kaiser. A daramorzsa helyett liszttel készül, a tejet, tejszínt, a tojássárgáját, lisztet csipet sóval összedolgozzák habverővel, külön a tojásfehérjét is felverik és lágyan összekeverik, aztán vajon sütik, nem olajon. Az aranybarnára sült tésztát még villával felaprítják, s behintik egy kis porcukorral, s szilvalekvár dukál mellé. Szerencsére újabb vendég jött, s abbamaradt az okításom. Befaltam a maradék smarnit. A kisszótáramban megnéztem, mi a fene az a Schmarrn. Morzsa, vacak. Tehát császári vacak. Közben a lány a kutyával már készülődött. Kaptam egy fél mosolyt. Utána kellene mennem?

Legfrissebb