Kérem Várjon!
Cikkek
Egy borvidék DAC nélkül
A cirfandli hazája 1. rész
Jakab Tamás
2021 November 26.

Gumpoldskirchen. Tágabban Thermenregion. Nagyon sok hasonlóság van a hazai és az osztrák szőlőtermelés és borkészítés között, sok közös múltbeli pont, nagyon sok, jelenleg is közösen használt szőlőfajta, néhol közös turisztikai programok és kínálat. Van azonban egy olyan közös pont, amely a két érintett borvidék kivételével talán még a vájtfülübb hazai (és osztrák) borfogyasztó számára sem evidens, vagy legföljebb tényleg ezen csoportnak az.

Ez pedig a Zierfandler nevű szőlőfajta, amely hazánkban a cirfandli névre hallgat. És amelynek semmi köze a zinfandelhez. Illetve, dehogynem, névbeli áthallás, anno a zinfandel első megtalált amerikai (1829-ből származó) említése „czirifandli”-ról, azaz, magyar fekete zinfardel-ről szól, de, hogy a „czirifandli” és a tribidrag nyelvtörténetileg milyen kontinuitásban van (ha egyáltalán van), azt nem itt fogjuk kivesézni.

Az egyik oldalon 80 hektár, a másikon meg 20 (vagy már még kevesebb). Mindkét oldalon készítenek belőle száraz bort, késői szüretelésű, és kvázi aszút is, legalábbis három-négyputtonyos cukor tartalmú természetes édesek simán elérhetők. Az egyik oldalon önállóan készítik mindig, a másik oldalon nagyon sok házasítás is kóstolható a Rotgipflerrel (nomen est omen, vöröscsúcsú, vöröshegyű) párban – ekkor vagy a bornak fantázianevet adnak, vagy a Spätrot-Rotgipfler kifejezéssel írják le a küvét, a Spätrot=Zierfandel szinonimával.

A két borvidék pályafutásában sok a hasonlóság. A most Thermenregionnak nevezett, közvetlenül Bécstől délre eső terület egykoron egyértelműen Ausztria vezető borvidéke volt – jórészt a 19. században és azelőtt vagyunk. A Pécsi borvidékre is igaz ez, kétségtelen, a 19. század közepe előtt a pécsi borok kifejezés alatt az egész baranyai területet értették, Villánnyal, a Drávaszöggel együtt, sőt, még néha kicsit a mai Szekszárdi borvidékből is. Aztán bekövetkezett a nagy visszaesés, a filoxéra mellett ez mindkét esetben a k.u.k. eltűnésére vezethető alapvetően vissza. A múlt század hatvanas éveitől azonban a Thermenregion határozottan jön fel, és, ha egyelőre nem is veszélyezteti Wachau, a Fertő környéke vagy a stájer sauvignon blanc trojkáját, de szemmel láthatóan felépült valami, ami újra sok borászatot, vendéglőt, szállodát és egyéb turisztikai szolgáltatót és termelőt tart el. A nyolcvanas évek közepi nagy osztrák glykol botrány erre a vidékre is kihatott, de a fejlődés azóta itt is töretlen. Kétségtelen, Gumpoldskirchen arról is híres lehet, hogy itt van a székhelye Ausztria egyik legnagyobb vállalatának, amely azonban szerencsejátékban, illetve a szerencsejátékhoz szükséges szerencsejáték berendezések gyártásában „vitézkedik” (utóbbiakat egyébként Gumpoldskirchen helyett jórészt már Magyarországon gyártva).

A pécsi bortermelés felfelé ívelő szakasza viszont nem ennyire egyértelmű, bár ahhoz képest, hogy az 1950-es évektől a 90-es évek elejéig érdemben az akkor még létező pezsgőgyár, egy állami konszern és az akkor alapított kutatóintézet készített bort, a mostani 20 feletti, kiskereskedelmi forgalomba is hozó termelői létszám szép fejlődésnek mondható. Ha borturisztikát nézünk, akkor viszont egyértelmű a lemaradás.

Van némi hasonlóság abban is, hogy ez azon kevés osztrák borvidékek egyike, ahol nincs még DAC szerinti eredetvédelmi rendszer, a klasszikus Predikätswein és Qualitätswein kategóriákkal operálnak, az édeseknél előkerül az Auslese-Beerenauslese-Trockenbeerenauslese „szentháromság” is. Megvannak azonban DAC nélkül, mert egyrészt a két fehér fajtájuk annyira unikális, másrészt pedig azért mégis csak van egy eredetvédelmi kategóriájuk, de erről később.

Pécsett sincs jelentősebb, speciális eredetvédettségi forma, kétségtelen, vannak törekvések (elsősorban) marketing alapú, közösségi márkateremtésre (ezek közül talán a Déli Fény életképes lesz).

De hogy jutott idáig Thermenregion?

Thermenregion – a borvidék Bécs alatt

A Thermenregion mostani nevét a Badenben először megtalált (és azóta is itt a legjobban kiaknázott) magas kén tartalmú termálvíznek köszönheti. A borvidék mai határa északon közvetlen a főváros Bécs, innen a Bécsi-erdő dombvonulata határolja nyugatról, a borvidék települései a dombvidék zömmel keleti és déli lankáin fekszenek, egészen le a síkig, amelyet a Triesting nevű, kisebb jelentőségű Duna-mellékefolyó medencéje fémjelez, amely már a Bécsi-medence része. Keleten a borvidék (mint ahogy az egész tartomány) határa a Lajta folyó, dél-keleten pedig a szintén a Burgenlandban meghatározó (borvidéket is tartalmazó) Rozália-hegység a határvonal. Itt, a hegység nyugati lankáin, de még Alsó-Ausztriában találhatók szintén a Thermenregionhoz tartozó területek.

A borvidék verseng Ausztria legrégebbi borvidéke címért. Joggal. Most nem számítjuk a „már a rómaiak” is műveltek itt szőlőt, mert ez majd minden osztrák borvidékre igaz, a dokumentumokkal is kimutatható, középkorból eredeztethető kontinuitásban azonban a ciszterciek által alapított birtok, a Freigut Thallern igen jó helyen van: 12. századi első igazolt említésénél jelen pillanatban nem rendelkezik korábbival egyetlen más, ma is működő osztrák borászat/pincészet…

A ciszterciek kulcsszerepet játszottak telepítéseikkel a borvidék fejlődését tekintve. Legfontosabb eredményüknek az tekinthető, hogy a klíma (és a kőzet is), igen hasonlatos a Burgundiához. Nem véletlen, meghatározó, vagy egykor meghatározó francia (burgundi és elzászi) fajták vezetik a telepített szőlők rangsorát az egyik oldalról: pinot noir, szentlőrinci és pinot blanc. Másik oldalon pedig ott van a két autochton fajta, a Zierfandler, azaz cirfandli, és a Rotgipfler. A hasonlóság Burgundiához tényleg tetten érhető: mészkő alapú talaj, sok-sok homokos agyaggal és a Pannon-tenger révén itt maradt tengeri üledékkel. A medencében a folyó munkája eredményeként sokhelyütt kavicsos keverék is található. A napsütéses órák száma tekintetében is hasonló a helyzet, az itteni kb. 1800 óra jól rímel az ottani 1750-1850 órára. Tovább erősíti a párhuzamot a csapadékösszeg, az itteni 630-650 és az ottani 650-700 is elég közel van egymáshoz.

A dombok és így a szőlőterületek lefutása itt is éppen úgy keleti-délkeleti. És ennek itt is nagy jelentősége van. Ez a lefutási helyzet engedi be kelet felől a nyári nagy meleget hozó szeleket, igaz, ez a fekvés az okozója a mindkét területén előforduló késő tavaszi fagyoknak vagy legalább fagyveszélynek is. A dombvonulat védi a hidegebb nyugati levegőtől is a területet. A hidegebb nyugati levegő itt az Alpesek felől érkezik, a meleg, nyáron akár forróságot is hozó (dél)-keleti levegő pedig a mi Kisalföldünk felől érkezik, a Lajta-hegység és a Rozália-hegység közötti „lyukon” keresztül, a vasútföldrajzból is jól ismert Ebenfurth és térségén át (Ebenfurth mint egykori határcsomópont most is komoly közlekedési szereppel bír).

A mikroklíma változása itt is észak-déli lefutású, a borvidék északi területein elsőrangú fehérbor szőlőművelést lehetővé téve, a délibb (és laposabb) településeken ezzel szemben a vörösbor szőlő primátusa a jellemző.

A fent felsorolt vörös fajták, a portugieserrel kiegészítve Bad Vöslau, Sooß, Tattendorf környékén mutatják legszebb boraikat. A mi villányi portugieserünk is innen nyerte egyik osztrák-német elnevezését, a Vöslauert, a gyógyvízéről is híres Bad Vöslauról kapva azt.

Az északi (és egyben magasabban fekvő) területeken Gumpoldskirchen, Traiskirchen, Baden és Guntramsdorf központtal a fehér fajták a meghatározók, kiemelkedve a két helyi fajtával és azok házasításával.

Marketing fogások és a cirfandli

A márkavédjegy kialakítása/erősítése tipikus és klasszikus marketing eszköz olyan termékek esetében, ahol egyrészt van sztori hozzá (vagy, kevésbé optimális esetben legalábbis megteremthető), másrészt ahol ennek a terméknek az előállítása korlátozott vagy legalábbis korlátozható. Az itteni márkavédjegy kialakítása ráadásul a borvidék történetét is felfűzi és elmeséli.

A Königswein Gumpoldskirchenben klasszikusan ilyen márkavédjegy. A helyi borokat már a 12-13. században is a királybornak, a király borának hívták. Hogy ezek a borok milyen szőlőfajtá(k)ból állt(ak) össze, azt nem tudjuk pontosan, de, hogy alapvetően édes(ebb) borok voltak, az szinte biztos. A királyok bora aztán a 15. századra már a császárok bora lett, és, bár a legnagyobb gazdagodást ekkor hozta a térségnek, de egészen a filoxéráig nagyon jól tudtak kereskedni az alig 20-40 kilométerre lévő császárral. A tradíció újjáélesztését és az elnevezést 1957-ben, a borvidék egyértelmű mélypontján hozták létre. A két engedélyezett fajta a Rotgipfler és Zierfandler lett, ezek házasítása jön még szóba. A borokat minőségvizsga és kóstolás szelektálta a cím elnyerésében. A kezdeményezés az idők során kifulladt, kétségtelen előnye azonban már ekkor is megmutatkozott: az annyi sikert (és jövedelmet) hozó két helyi fajta megmenekült.

A szabályozás újra fogalmazása és egy közös préselés elhatározása 2002-ben kezdődött, az új rendszer szerinti első Königsweineket, amelyek húsz borász összefogása eredményeként születtek meg, 2003-ban mutatták be. Ma a Königswein alapvetően küvé, a két helyi fajta házasítása. A két helyi fajtáról itt még annyit, hogy amúgy „mostoha testvérek”, a tudomány jelenlegi állása szerint a Rotgipfler a piros veltelini és a tramini természetes kereszteződése, míg a Zierfandler egyik szülője szintén a piros veltelini, a másik ismeretlen, de a traminihez hasonlító fajta.


Fotók: Jakab Ildi

banner
Legolvasottabb
banner
Legfrissebb
banner