Az utóbbi időkben többször is kaptam varázsbort, de eddig még nem volt érkezésem megkóstolni őket. Tegnap este megtettem és mindjárt lelövöm a poént: nem volt varázslat. Hogy miért sikeresek mégis? Nos, erről szól a következő poszt.

A kékfrankos közép-európaiságát senki nem vitatja, elvileg már tudjuk, innen is származik, itt érzi magát a legjobban és ha jól gondozzák, szép eredményeket ad. Horvátország kontinentális felén is elég elterjedt fajta, de sokáig nem számított igazán minőségi bornak, talán csak néhány termelő kezdett el az utóbbi években komolyabban foglalkozni a frankovkával.

Több apropó miatt bontottam meg ezt a bort. Egyrészt megfogadtam, hogy visszatérek a rendszeres, jegyzetelt kóstoláshoz – aminek mellékhatása, hogy a jegyzeteket időnként fel is töltöm ide. Másrészt megkívántam valami vöröset. Lehet harminchat fok odakinn, de estére a légkondi huszonhatra hűt, odakinn sincs már harminc, házi sonka volt és stifolder vacsorára, a család már alszik, én meg nézem a csillagokat. Mi más kell ide, mint egy jó oportó?

A hajósi barokk kastély igazán festői szépségű épületében rendezték meg július derekán a Duna Borrégió Tanácsa és a Duna Borrégió Borút Egyesület közös szervezésében a Duna Borrégió és a Hajós Bajai borvidék borversenyének eredményhirdetését és díjátadóját.

Az elmúlt hetekben szerencsére nem csak a szakmai sajtó foglalkozott a magyar gasztronómiával, legalábbis azzal a részével, amivel foglalkozni érdemes. A Bocuse d’Or világversenyén elért negyedik hely, Széll Tamás és csapatának sikere büszkeségre ad okot, ugyanakkor érdemes kicsit a csillogás mögé nézni, mert még sok a teendőnk.

Ma este egyetlen bor jöhetett szóba. Nem ismertem igazán a megalkotóját, néhányszor találkoztunk mindössze, borversenyen, borkóstolón, pár mondatot váltottunk, többször csak hallgattam. Tiszteltem a borait, az életművét, az embert.