Napeledel címmel írt szakácskönyvét mutatta be pénteken a pécsi Hársfa Fogadóban a holland Joan van Rooijen. A kategória némileg megtévesztő: a gyűjteményben található receptek ugyanis mind főzés nélkül készített ételek elkészítését tartalmazza, szigorúan nyers, nővényi eredetű alapanyagokból.

Ha szülőfalumban nem október 25-én lenne a búcsú, bizisten Magyarlukafára mennék, Vendel-napi búcsúba. Így jómagam nem megyek, de mindenki más remélem, igen. Huszonötödször rendezik meg, színvonalas, jó vasárnapi szórakozásnak ígérkezik. Állítólag borosgazdák is lesznek, hogy kik, nem tudjuk - lám, Walter Gyulát is beígértük a pécsváradi leányvásárra, oszt' hűlt helyét találtuk csak tavalyról.

Mint arra már egy korábbi posztban is célozgattam, az utóbbi időben egyre csak fogyatkozunk. A külföld meg egyre több munkatársunkkal gazdagabb - szerencsére, csak ideiglenes jelleggel. És itt ne az „ideiglenes” szó szovjet értelmezésére gondoljunk. Amíg viszont arra várunk, hogy vendégmunkásaink és utazóink hazatérjenek, nem hagyunk fel zaklatásukkal és írásokat kényszerítünk ki belőlük. Felemás sikerrel. Hamarosan azonban a már visszatérek és a közeljövőben visszatérők tollából olaszországi beszámolók tömkelege lesz olvasható oldalunkon - elsőként viszont brüsszeli kiküldött tudósítónk tegnapi főzése posztolódik. Hiába, egy ebéd Európában.

Egy éves volt nemrégiben a Pécsi Gastro Club, a jubileum alkalmából nem cifrázták, Czifray-estet rendeztek az Enoteca Corsóban. Mindig izgalmas egy Corso-vacsoraesten részt venni, most azonban a meghívott vendégek még különlegesebbé tették az estét. Majdnem kétszeres volt a túljelentkezés, ami a szokatlanul kedvező ár és a vendégek miatt nem is csoda. Amíg Molnár B. Tamás nejével, állandó szerzőtársával Bittera Dórával a Magyar Televízió riporterének kérdéseire válaszolgattak, már az asztalra is került Szentesi József pincészetéből az első tétel, a Szentesi Velence Cuvée.

Az úgy volt, hogy sok fesztiválon jártunk az idén. Határon túl is, elsősorban dél felé. Megkóstolni, meginni nem tudtunk mindent, de volt, amit ajándékba kaptunk; volt, ami tetszett és megvettük; volt, amit elcseréltünk és volt, amiről már nem is emlékeztünk, honnan került a ládába. Nos, belőlük állítottunk össze egy kis ex-jugoszláv borválogatottat. Afféle Nyugat-Balkán válogatás volt ez, hiszen a bolgár, román, macedón borok hiányoztak a tizenötből. Nem rövid lista következik.

Ezen a héten mintha alábbhagyna a nagy őszi programtorlódás. Vége a borfesztiváloknak, viszont az újborok ünneplése még nem kezdődött el. Úgyhogy a héten könnyedebben választhatunk, nekünk már évek óta piros betűkkel van beírva a naptárunkba: ilyenkor Pécsváradra megyünk. Ott van ugyanis a leányvásár, no meg a gesztenyeszüret. Ráadásul Walter Gyulánál bort is kóstolunk.

Szekszárd egyre több felfedezni valót nyújt nekem. Az Eszterbauer családi pince új színfolt a magyar borpalettán. A bor-köztudatban viszonylag új, míg valójában több száz éves. A pécsi IH borklubban a szőlőművelő „paraszt polgári” Eszterbauer család tizedik generációja, Eszterbauer János mutatta be a szó szerint családias hangulatú címkék mögött rejlő borokat. 

A Vylyan Szőlőbirtok és Pincészet idén is meghirdette címkepályázatát a Pécsi Tudományegyetemen, ám ezúttal nem csak a Művészeti Kar hallgatóitól vártak terveket, hanem az egyetem összes hallgatójától. Az idei Bogyólé címkéjét ennek köszönhetően egy leendő közgazdász tervezte. 

Talán nem vagyok egyedül, amikor azt gondolom, hogy Villány a maga nemében ikon. Villány jelenti azt a magyar borászatban, hogy rendszerváltás. Szabadon felcserélhető e két szó, azt hiszem. Villány volt az úttörő a borkészítésben, a magánborászatok létrejöttében, a borhoz kötődő vendéglátás kialakításában, a borturizmusban. Azt sem gondolom, hogy a változásokat hozó éveket követően, amelyeket már nevezhetünk a fokozott fejlődés és siker éveinek, mindenki a maga megszerzett babérjain üldögélt volna. Sőt, nagyon sokan tettek és tesznek azért, hogy Villány kitörjön saját korlátai közül. Ennek azonban nem csak egyéni szinten, hanem közösségi szinten is meg kell történnie. Ennek szimbolikus alkalma lehetne a Villányi Vörösborfesztivál, ami azonban jelen formájában erre nem alkalmas.

Ez a hétvége nem teljesen úgy alakult, ahogy szerettük volna. A Pécsi Borozó stábja erősen megfogyatkozva (ideiglenesen Velencében, Brüsszelben és St. Paulsban állomásozó egységeinken túl némelyek még undok vírussal küszködtek), de azért helyt próbált állni a borgasztronómiai rendezvényözönben. Villányban két napon át is jelen voltunk rövidebb-hosszabb ideig (holnap szóban-képen is adunk hírt), viszont Hosszúheténybe sajnos nem jutottunk el. Beszámolt viszont e remek rendezvényről dr. Szabó Géza barátunk, aki a Baranya Megyei Falusi Turizmus Szövetség elnöke és ekként a falusi turizmus egyik fő mozgatóereje is vidékünkön.