Az egész úgy kezdődött, hogy… De ezt most hagyjuk, mert szerénytelenségnek tűnne felsorolni a Kis magyar borsznobkalauz, a Fröccskönyv vagy az Ültess szőlőt! című könyvek sűrűn-kátyús diadalútját, amelynek Dani figyelmét köszönhetjük. Maradjunk annyiban: kevés emberben van annyi őszinte érdeklődés csetlő-botló zöldfülűek iránt, mint éppen Ercsey Daniban a mi laikus, ám őszinte és sokszor szentimentális szeszhimnuszaink felé. Szóval: mi vagyunk a Da bibere borbrigád, „a három férfi, aki leült borozni”, ahogyan három éve a hang.hu-n (a Magyar Hang online felületén) legelőször felkonferáltuk magunkat. A három férfi, aki leül borozni, jó barát, de ezeknél az ivásoknál külön jegyzetel, így a megkóstolt borokról három, egymástól néha markánsan eltérő kis esszé születik, hiszen nem láthatja mindenki ugyanazt egy képben, versben vagy nőben – így borban sem! Egyfajta vox populi vagyunk, ha úgy tetszik, és azért harcolunk (manapság ugyebár mindenért harcolni illik), hogy a borról való (köz)beszéd lehetőségét újra természetessé tegyük, visszaszerezzük a jogot a borszakírók, sommelier-ék és a Master of Wine-ok einstandjából; kiszabadítsuk a komment-karanténból a bormeséket, amiket bárki elmondhat, aki leül egy pohár mellé, és van orra, szeme, szíve a borhoz. Nem helyettük, és pláne nem ellenük írunk (mármint a felsorolt borszakértők ellen), hanem mellettük, ahogyan a shakespeare-i dráma filozófiai magasa sem szédült el, ha bazári komédiák, gótikus kísértethistóriák elegyültek bele. Mert a végén kiderült mindig, a cselédlány is lehet szebb a királykisasszonynál, a paraszt is nemesebb a nemesnél. Szóval jól megvagyunk mi egymás mellett, és talán tőlünk is van mit ellesni, eltanulni – ha mást nem, a szenvedélyt, ambíciót biztosan!

Az repített minket Tállyára is, ahol is a Kerekdomb Fesztiválon volt jelenésünk a Tállya–Szántó Szőlőszomszédok meghívására. S ha már ott voltunk, ellátogattunk a Tokaj Drei borászathoz, hogy nagy kedvencünk, a Metanoia mellett alaposabban megismerjük más boraikat is. A T3-ak (Homolya Dániel, Sóstói András és Szerencsi Péter) borászatként annyira fiatalok még, hogy aszújuk sincs, ’30-ra tervezik-ígérik az első palackokat, idén már veszik-viszik a bogyókat hozzá. De más az van, és nagyon tetszik, amit gondolnak: jó és közérthető borok szülessenek Tállyán. Hogy a nem divatokat követő ars poetica hogy bírja el éppen egyik kiszemeltünket, a Hárslevelűből korapalackba zárt PetNat-ot, más kérdés, de költői hitvallásokat nem a pálya elején, hanem a számvetések verseiben keresünk inkább. Ez meg útjelző legföljebb, nem összegzés, és mi is így figyeljük: lelkesen tervező fiatalemberek heuréka-becsvágyaként. Csillog szépen a Mediator, a Semiramis, a Görbe (meg a borszámba se vett must és verjus) az alig fáradó őszi napsütésben, de jobban Homolya Dani szeme, amikor fürkészi, ki mit szól róluk. Sok mindenről írhatnánk szóval, végül úgy döntünk, legizgalmasabb az azonos alapanyagból készült Hárslevelű PetNat és „technológiai” párja lenne egymás mellett (ahogy ott ugrattuk Homolya Danit, a pözsögős natúr után kíváncsiak vagyunk, be tudták-e rendesen fejezni a bort). Na, lássuk: Da bibere-kvartett és kóser pecsét!

Tokaj Drei Hárslevelű 2024

[Bérczessy]

Folytassa... T3! Hiszen az alapanyag ugyanaz, mint előző tételünknél, csak a gazda volt valamivel türelmesebb. Napsütötte búzatarló sárgája, mit sárgája, szőkesége villan a tállyai kora estében, amikor poharamba kerül a bor. Illatában vadalma, nyári alma keveredik a frissen kaszált rét zöldjével. Az – immár teltebb, de ugyanúgy friss – almásság a szájba is megérkezik, s vele együtt leheletnyi élesztősség köszön be. Savanyúja fermentált zöldségeket idéz, aztán kellemesen édessé nyílik, de csak épp annyira, mint ami hársfavirágzáskor, az éji, hűlő levegővel beillan az orrba. Mindezek mellé besoroló ásványossága finom határozottsággal jelzi, hogy hol is járunk, hol vannak a tőkék, melyeken a lét adó fürtök érlelődtek. Savai kitartanak, s miközben azon spekulálok, jövőre milyen lesz ez a bor – merthogy én bizony adnék még időt neki –, beúszik hozzá néhány verssor is. „Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő, szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha.” (Szergej Jeszenyin: Bokraink közt, Rab Zsuzsa fordítása – olvassák el, igyanak tállyai bort, szeressék az őszt!)

6,5 pont

 [Csécsi]

Színe mély szalma. Nem szikrázó, inkább olyan, mint amikor egy szeptemberi reggelen kilépsz az ajtón, és a fák lombjain átszűrődnek a kelő nap sugarai. Illatban szőlővirág, egy kis méz, ezek fölött pedig ott úszik valami élesztős, ásványos derengés: Tokaj. Benne van minden, ami miatt szeretjük.

Kortyban először a savak mutatnak irányt. Fehér húsú gyümölcsök vezetnek – körte, jonatán alma, halvány őszibarack –, aztán lassan mélyül a kép. Az aromák egyetlen egésszé állnak össze. Idővel az alkohol is ébredezni kezd, barátságosan melegít, mint egy régi kályha. Egy enyhe vizesség is érezhető, ami nem gyengeség, inkább lélegző tér a szerkezetben: nem akarja túlfeszíteni a kortyot, csak hagyja, hogy legyen benne csend is. A háttérből finoman felúszik egy olajos magra emlékeztető kesernye – pörkölt mandula –, ami halkan zárja le a kortyot.

A szerkezet szikár, de nem súlytalan, mint egy dűlőúton szimatoló magyar vizsla. Tudja, mikor és merre kell mozdulnia. A háttérben csendesen dolgozik a finoman sós ásványosság. Nem kvarcszerű, nem szikrázó, de támasztékot ad a kortynak. A lecsengés hosszú, határozott. A citrusok is kitartanak, de végül csak Tokaj marad.

Ez a bor nem hízeleg, nem anekdotázik. Inkább olyan, mint a régi barát, aki csendben pucolja veled a hagymát, míg leég a szén a grillen, aztán váratlanul Tandorit idéz: „Most, mikor ugyanúgy, mint mindig, legfőbb ideje, hogy.” Nem fűz hozzá magyarázatot. Mert nincs is rá szükség.

7p

[Ercsey]

Van, aki azt mondhatná, hogy tankönyvi példa. Persze tankönyve válogatja, nem mindegy, hogy a hatvanas évek tömegtermelésére szakosodott írást, netán az 1800-as évek végéről való elmélkedést olvasunk, ahogy az sem, hogy a szerző inkább az ételek, vagy önmagában a bor oldaláról közelítette meg a témát. Azt mondom, tankönyvi, miközben a tankönyv(ek) szerint fehér virágok vannak az illatban. Nomen est omen, hársfavirág. Hát az itt nincs. Megsúgom, amúgy sincs, ez is olyan, mint az őszibarack, ami nem ősszel érik. A hárslevelűnek meg nincs hársfavirág szaga, tudom, hiszen évekig éltem egy hársfa alatt, még Micimackó koromban, amikor Róbert Gida kitett a Négyszögletű Kerek Erdőben. Van viszont aranyszínű csillogás, nem óarany, nem is fehérarany, nem vörös arany, ami réznek tűnhet az avatatlan szem előtt (ramato, villan be), hanem „csak” arany, bágyadt, halvány plusz, mondja a szakma, amikor nem tudja, mit mondjon. Az, ami Tokajt naggyá tette, nincs benne, bárhogy is szaglászom. A botrítisz fehércsokis-gombás, néha pedig lehengerlően kajszis karaktere teljesen hiányzik, de ez itt alapvetés, akárcsak Wachauban a nagy száraz boroknál. Hagyjuk meg ezeket az illatjegyeket a hanyatló nyugat ópiumának! Van viszont alma és körte, szóló szőlő, mosolygó alma és csengő barack. A korty még kicsit kócos, mint én reggelente, várjuk meg, hogy a tükör előtt vizes kézzel beletúrjon a hajába, lesimítsa a kikandikáló tincseket, hagyjunk neki időt, hogy megigya az első kávét, és csak utána kérdezzük meg, hogy kik voltak a szülei, honnan jött, és hová tart.

6p

[N. Fejérváry]

Talán a kedélyünk is teszi, de a szokásosnál is csillogóbb, közepes-mély szalmasárga szín, az a reménykedős-napsugaras tónus, amit indiánnyarak nosztalgiája tud gyújtani. Dalí ecsetjéről csorog le egyébként, kényelmesen nyújtózik a pohárban; tokaji léptékkel filigrán, de elegáns és tartalmas. Illata a fajtatipikus jegyeken túl válik igazán izgalmassá: körte, nektarin, mézes puszedli (szilvalekvárral töltött csokibevonatú Bombi!) vásári eklektikája, mindez a szőlő- és mézvirág kitartó hullámain, kis ánizzsal bolondítva. Az alapanyag érett, de nem túlérett, nyoma nincs töppedésnek, botrítisznek, bár egy percig nem kevernénk össze más borvidékek (mondjuk Eger vagy Mátra) Hársaival. Ott van a Tokaj-faktor. És ott van az ízben is: szinte észrevétlen vezeti a dallamot az őszibarack egy egészen áttetsző körtés-hársmézes Leitmotiv aláfestésével. De ami az egészet összefogja, a diszkrét ásványosság és finom sósság (nem a direkt só, hanem a pite- és linzertészták komplementer sóssága), valamint a szeizmográfon alig látszó, a nyelven mégis izgága sav. A lecsengés közepesen hosszú, nem túl bonyolult, alkohollal kiegészülve egy kis vajas-mogyorós visszhangot csempész a kortyutóba. Nem nagy, de szép bor – éppen ahogy a T3 szereti!

6,5 p

Metanoia (Hárslevelű PetNat) 2024

[Bérczessy]

Napon felejtett gazdaságos narancslé – mondhatná első nézésre-orrantásra pohara tartalmáról a gyanútlan kóstoló... A nap is benne van, a narancs is, de tovább is van, mondom még. PétNatunk könnyeden telt citrusossággal köszön be, buborékaival nyelvcsiklandó kellemességgel csípőske (mint amikor a frissen őrölt bors aromái hirtelen előillannak), majd cseppnyi hársmézzel és szesszel épp borrá kezdene válni, amikor elsimul – jelezvén, hogy nem addig a! És ezzel jól meg is vagyunk egymással, izgató ez a köztes állapot a szájban: már nem, még nem, de akkor is...  Vannak magányos pohárba termett borok, hát a Metanoia kicsit sem az, igazi társasági ital, ami képes jó kedvre téríteni, derűvel áldani azt, aki magához veszi. Talán szén-dioxidból lehetne benne több, de hát ebben a műfajban így megy ez.

Kifejezetten élvezem a PétNatok szabálytalanságát, különutasságát, lazaságát, esetlegességét. Ide az is belefér, sőt benne marad, ami a „komoly” szőlőkészítményekből kiűzetik. De hát akkor mit lehet egy PétNaton számonkérni? Alibi-technológia volna, aminek divatja jó lehetőség a termés egy részének jó áron való értékesítésére? Egy PétNatnak ugyanúgy lehetnek hibái, mint bármely bornak, sőt a technológia okán talán még sérülékenyebb is. Az újrafelfedezésnek gazda és borissza együtt örülhet, aztán majd pár év múlva kiderül, merre tovább. Addig is: száz PétNatot, ezeret! Készítsetek borászok és jó kedvből borászók! (Három hete, a szokásos őszi családi-baráti háztáji mustfacsarás után ez évben emeltem a tétet. Több szőlőt vettem, amiből aztán huszonhat palack PétNat is készült – a váci Törökhegyen termett Zöldvelteliniből. A végeredményről beszámolunk!)

8 pont

 [Csécsi]

A színe grapefruitlére emlékeztet: opálos, sűrű, még a pohár megdöntésére sem válik áttetszővé. Olyan, mint egy tartalmas gyümölcslé. A mélyszalma tónusban, ha a fény felé tartjuk, hideg, fehér reflexek jelennek meg. Frissítő érzetet keltenek. A poharat megmozgatva élénken, habosan pezseg fel. A buborékok aprók, alig láthatók, a nyári tájon átszaladó zápor hangján szólalnak meg.

Az illat elsőre az erjedés húrtépdeső, punk életérzését hozza – élesztő, seprő, enyhe sörös tónus. De ez gyorsan elillan, és ami marad, az egy sokkal gyümölcsösebb, letisztultabb világ. Kissé túlérett őszi alma, ananász, trópusi gyümölcskosár, egy kevés méz és virágosság. Aztán ahogy nyílik, megjelenik az érett sárgabarack és a körte is. Előbb csak a háttérben, végül ezek veszik át az uralmat az ízvilág fölött.

Kortyban a pezsgés bársonyos, puha. Nem pattog, finoman párnázza ki a kortyot. A sav erős közepes intenzitású, citrusos, néhol kicsit egysíkú, de ezt a gyümölcsösség és az alkohol melegsége jól ellensúlyozza. Az alkohol 12%, de határozott testérzetet ad. Az ízeket a gyümölcsök uralják: körte, alma, barack, mindez napsütéses sárga citrusok között. Az élesztősség – mint hajnali köd a lankák fölött – itt is jelen van. Nem direkt módon, de emlékeztet rá, hogy ez a bor él.

A lecsengés hosszú. A buborék még időzik egy kicsit, majd a citrusos és erjedéses jegyek maradnak meg. Halkan, de kitartóan.

A PetNat mindig különleges játék. Már a felbontása is kaland. De nem minden PetNat kínálja ezt a vad és mégis kedves zűrzavart, amit a Metanoia nyújt. Érzéki, intenzív, friss. Könnyű megszeretni. Tökéletes belépő azoknak is, akik eddig csak reduktív borokban találtak örömet. Nem kérkedik vele, hogy Tokajból való, mégis ott van benne az a kivételes, termőhelyi jelleg, ami miatt bátran kijelenthető: ilyen PetNatot nem lehet máshol palackozni.

7p

[Ercsey]

Fél füllel hallom, ahogy valaki azt mondja, őszibarack. Őszibaracklé. Valaki más aztán azt mondja (írja?), hogy ősz, ez az ősz bora, az ősz íze. A feleségemet halálba kergetem azzal, hogy én ősszel akarok őszibarackot enni, benne van a nevében, hogy mikor kell, de szerinte az őszibarack egy etimológiai tévedés, lévén júliusban a legfinomabb. Most, pár nap távlatából magam is hajlok az őszízű barackra, de lehet, hogy csak a 7 fokos Kaunas mondatja ezt velem, didergek a bágyadt napsütésben, ami még a harmatot sem képes felszárítani a fűszálakról, igaz, nem tudhatom, hogy éjjel nem fagyott-e, így legalább felolvasztotta. Nézőpont kérdése. Ott, akkor biztosan nem az ősz jutott az eszembe, abban a szeptember közepén berobbanó harminchárom fokban. Olyan érzés volt, mintha megolvadna a flaszter, az emberek behúzódtak a pincegádorokba, onnan kínálták a boraikat. Ezt is. A színe olyan, mint amikor Lisszabonban átsüt a nap a spaletták résein és képzeletbeli lények árnyékát rajzolja az okkersárga falra. Az illata meg, mint az izgalomé, amivel várjuk a lakásfelújítást. Lakásfelújítás szaga van, feltéve, hogy valakiben ez örömteli érzéseket ébreszt, mert talán ez a lényege az egésznek, az öröm, hogy hamarosan születik valami új, valami más, valami, ami nem volt és nem is lesz soha többé, egyszeri és megismételhetetlen. Kár, hogy az eltartott ujjú, felhúzott orrú sznobok nem ezen a boron keresztül akarják megismerni a települést, mert szerintem többet mond el Tállyáról, mint a dűlős csúcsborok többsége. Nul n'est prophète en son pays, ugyebár…

8p

[N. Fejérváry]

Már mikor legelőször ittam, ránéztem a honlap borjegyzetére, és megnyugodtam, mert alig találtam valamit ott, amit én a borban. Nem hiba ez sem, az sem, sok kóstolásból bomlik ki egy bor fantomrajza. Ahányszor ittam, nekem is kicsit más mindig, csak egy nem változik: a rostos őszibaracklé. De ne szaladjunk ennyire (e)lőre! 

Bontásnál, töltésnél intenzív, de nem túlzó felhabzás, színre, áttetszőségre, illatra murci, seprő, szinte észrevehetetlen élesztő (plusz pont máris a PetNat élesztőorgiájától idegenkedők szemében!). A „sztenderd” felütést követően hársfavirág, lime, vadalma bújik elő, utóbbi kettő a zamatot is nagyon szépen uralja. Az alapanyag érett, de nem túlérett (egymástól függetlenül írtam le a két bornál, utólag csodálkoztam rá: ugyanarról beszélek), a savak feszesek; friss, roppanós a korty, mintha harsány almába harapnék. A buborékok aprók, terülékenyek, illékonyak és selymesek, nagyon szépen bélelik a szájüreget. A lecsengés grépfrútos-lime-os, a szediment finom, egészséges, iszapszerű, a szénsav ott vibrál a nyelven, szinte húzza, követeli a következő kortyot. Egyszerre trópusi gyümölcskosár és verjus – tökéletesen PetNat, tökéletesen metanoia: nem az állapotban, hanem az átváltozásban rejlik a lényege. Második töltésre illatban birsalmakása, ízben finom kesernyével, zöldfűszeres hintéssel gazdagodik, és hirtelen – közel sem a semmiből – egy lehengerlő rostos őszibaracklé válik belőle. Ami legfőbb erénye: a PetNatokra gyakran jellemző fésületlenségnek, széthullásnak, bontás-sokknak nyoma sincs, egyszerre bohém és feszes-fegyelmezett, mint a Hair híres hippi asztali tánca. És még valami: négyévszakos bor.

Érdekes viszont, és biztosan a műfaj teszi: ez a bor közelebb áll egy Balaton-felvidéki narancsborhoz karakterben, mint egy bármilyen tokajihoz. Hogy jó bor: nem kérdés – hogy kell-e ehhez Tokaj (kell-e ez Tokajban): jó kérdés. Persze az is: Tokajt lehet-e, érdemes-e kizárólag dűlős csúcsborokkal azonosítani…

7,5 p