Az esemény szervezője a Szép Kis India volt. A Budapesten, a Wesselényi utcában található üzlet tulajdonosa szerint az adta az ötletet, hogy egyre többen térnek be hozzájuk azzal a szándékkal, hogy az ételalapanyagok mellé indiai borokat is vegyenek. És ez a trend nem csak Magyarországon érvényes, Franciaországban a fogyasztók például kifejezetten ragaszkodnak hozzá, hogy az indiai ételekhez indiai borokat fogyasszanak. A kereslet pedig idővel megtalálta a maga kínálatát.

Bár az indiai borok elsődleges piaca továbbra is a belföld, ahol a városi középosztály körében folyamatosan nő az életstílushoz, gasztronómiához kötődő borfogyasztás, az export szerepe is erősödik: az indiai borok ma már jelen vannak Európában, az Egyesült Államokban és Ázsiában is. Mint azt Sumit Jaiswaltól, a pincészet marketing és külkereskedelmi alelnökétől megtudtam, jelenleg 22 országba exportálnak, Ausztráliától Kínán át az Egyesült Államokon keresztül Európáig. Egyik legnagyobb piacuk pedig Japán. Az export az indiai borászatok számára nemcsak gazdasági kérdés, hanem reputációs is: a nemzetközi jelenlét visszahat a hazai megítélésre, és segíti az indiai bor pozicionálását egy globális piacon, ahol egyelőre még kevéssé ismert szereplőről van szó.

A megbecsüléshez hozzájárul az is, hogy az indiai borászat fejlődésében fontos szerepet játszott a nemzetközi, különösen a francia szakmai háttér. A Grover Zampa esetében ez nem pusztán technológiai tanácsadást jelent: a francia borászati szakértők már a kezdetektől részt vettek a termőhelyek kiválasztásában, a fajták meghatározásában és a szőlőművelési gyakorlat kialakításában is. Ez a tudástranszfer nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a borászat viszonylag rövid idő alatt stabil minőséget tudjon felépíteni. Ugyanakkor mára látható, hogy az indiai borászat kezd eltávolodni a puszta „mintakövetéstől”, és egyre inkább a helyi adottságokhoz illeszkedő saját stílust keresi.

Az indiai borok jellemzőinek alakulásában a helyi gasztronómia is fontos szerepet játszik. Az intenzíven fűszerezett, gyakran csípős ételekhez ugyanis nem illenek a magas savtartalmú, feszes szerkezetű borok. Ezzel szemben a lágyabb savérzetű, érettebb gyümölcsösségre építő, gyakran enyhén maradékcukros vagy kerekebb textúrájú borok jobban illeszkednek ehhez a konyhához.

Indiában a klimatikus adottságok miatt a szőlőtermesztés alaphelyzete gyökeresen eltér az európaitól. Az ország jelentős része trópusi vagy szubtrópusi éghajlatú, ahol a magas hőmérséklet, az intenzív napsütés és a monszunhoz kötődő csapadék együtt alakítja a szőlő fejlődését. A cukorfelhalmozás gyors, miközben a savak könnyen lebomlanak, így az egyensúly megőrzése már a szőlőben eldől.

A forró klímához való alkalmazkodás egyik legfontosabb eszköze a magasság. A szőlőültetvények jelentős része 600–900 méter között található, ahol a hűvösebb éjszakák lassítják az érési folyamatot, és segítenek megőrizni a savakat. Az indiai bortermelés két fő régió köré szerveződik. A Maharashtra államban található Nashik-völgy a legjelentősebb termőterület, amelyet gyakran India „borfővárosaként” emlegetnek. Itt a borok általában érettebb gyümölcsösséget, direktebb aromatikát és könnyebben érthető szerkezetet mutatnak.

Ezzel szemben a Karnataka államban fekvő Nandi Hills magasabban fekvő területei frissebb, visszafogottabb karakterű borokat adnak. A nagyobb napi hőingás és a hűvösebb klíma finomabb savszerkezetet és elegánsabb aromatikát eredményez.

Az indiai szőlő éves ciklusa is különbözik az Európában megszokottól. A fő szüret általában a tél végére, kora tavaszra esik, amikor a száraz, hűvösebb időszak kedvez a kiegyensúlyozott érésnek. Az indiai szőlőművelés egyik sajátossága a kettős metszés rendszere. A tőkéket szüret után visszavágják, ami egy új vegetatív ciklust indít el: a szőlő hajtásokat és lombot fejleszt, de ekkor még nem hoz termést. A monszun közeledtével egy második metszés következik, amely már a termőhajtások kialakulását célozza. A borászatok ezt a fázist úgy időzítik, hogy a szőlő érési szakasza ne a csapadékos, párás időszakra essen, hanem az azt követő szárazabb periódusra.

Bár az időjárás az évi két szüretet is lehetővé tenné, a minőségorientált borászatok általában egyetlen fő termést hagynak meg, tudatosan korlátozva a hozamot a koncentráltabb alapanyag érdekében. Ez is azt mutatja, hogy az ágazat egyre inkább a minőség felé mozdul el a mennyiségi termelés felől.

A Grover Zampa esetében mindez egy kifejezetten technológiai szemlélettel párosul: a kézi szüretet szigorú válogatás követi, majd a fajtákat külön erjesztik, hogy megőrizzék saját karakterüket. A vörösborok esetében a héjon erjesztés és az elnyújtott maceráció biztosítja a színt, a tannint és a szerkezetet, az erjedést követő almasavbontás pedig lágyabb, kerekebb textúrát ad a bornak.

A fehérborok többsége hőmérséklet-szabályozott acéltartályban készül, a frissesség és az aromák megőrzése érdekében. Emellett hordót is használnak. A fehérborok több átfejtési cikluson mennek keresztül, amíg a bor teljesen letisztul és stabilizálódik.

A kóstolt borok stílusa egyértelműen visszavezethető a klimatikus és gasztronómiai adottságokra. A gyakori magas hőmérséklet, mely éjszaka hűvösebbre fordul, érett, gyakran trópusi gyümölcsös aromákat ad, a borászatok azonban tudatosan törekszenek a savak megőrzésére és az egyensúly kialakítására is. Az eredmény nem a klasszikus európai értelemben vett feszes szerkezet, hanem inkább egy közvetlenebb, gyümölcsre építő, magas alkohollal párosuló stílus. Ez a megközelítés jól illeszkedik ahhoz a törekvéshez, hogy a borok nemzetközi szinten is könnyen értelmezhetőek legyenek, miközben a helyi klimatikus adottságok is megjelennek bennük.

A kóstolt sor ezt a megközelítést világosan tükrözte. A fehérek leginkább az aromatikára építettek. A Sauvignon Blanc grapefruitos, déligyümölcsös, virágos karaktert mutatott, tiszta, jól definiált aromákkal. A Chêne Grand Reserve Chardonnay már egy másik irányt képviselt: érett almás, körtés, barackos, virágos jegyek jellemezték, ezeket a francia tölgyfahordó krémességgel egészítette ki. A visszafogottabb savérzet miatt egyfajta „meleg klímás elegancia” sugárzott belőle.

Az Art Collection Shiraz Rosé inkább az érettebb, gyümölcsösebb stílust hozta, nem a feszes, sápadt provence-i vonalat: színében silerre emlékeztetett, érett eper, cseresznye jelent meg benne. A savak inkább csak támasztékként szolgáltak a gyümölcsnek és a 12,5 százalékos alkoholnak.

A vörösborok sorát a 2023-as Art Collection Cabernet-Shiraz házasítással indítottam, amelyben a sötét bogyós aromák és a finom szemcséjű tanninok egy nemzetközi mércével is értelmezhető bort adtak, még úgy is, hogy a savak európai ízléssel mérve alulhangoltnak tűnhetnek a 14 százalékos alkohol mellett. A La Réserve sorozatba tartozó 2022-es évjáratú Cabernet Sauvignon-Shiraz küvé az egyik kedvencem volt: érett, de még nem lekváros vörös bogyósok jellemezték, meggyes hangsúllyal, a háttérben étcsokoládéval, 14 százalék alkohollal. A tannin nem tolakodó, de megfelelő filtert tart a gyümölcsök elé, a lecsengés hosszú és gazdag, halvány füstösséggel. A palack címkéje büszkén hirdette, hogy a bor Michel Rollanddal, a világ egyik legismertebb és legbefolyásosabb, nemrég elhunyt francia „repülő borászával” együttműködésben készült.

Ugyancsak Rolland közreműködött a La Reserve sorozat másik tagjának, a 2023-as Syrah Grenache-nek a megalkotásában. A bor francia tölgyfahordókban erjedt és érlelődött hat hónapig, ez a kerek, fűszeres ízjegyeiben is megmutatkozott. Enyhe borsosság és határozott, érett vörös bogyósok mellett. A tanninja kifejezetten elegáns, de kellően moderált volt. A lecsengés hosszan kitartott. A 14,5-es alkohol belesimult a szerkezetbe. Nálam ez a bor volt az este egyik kedvence.

A sort egy Signet Shiraz zárta, ami a kézműves hagyományokat közvetítette. Tizenkét hónapig érlelődött porózus terrakotta amforákban. Ennek következtében lágy tannin és mély, gazdag szerkezet jellemezte. A 14 százalékos alkohol, a lágy savak lehetővé tették, hogy az érett vörös és kék bogyós gyümölcsök domináljanak, és érezhető legyen egy kevés földesség is.

Ami igazán érdekes volt végigkóstolva a sort, az a stílus tudatossága. Ezek a borok nem akarnak különösebben „indiaiak” lenni a szó egzotikus értelmében, inkább érthetőek, jól ihatóak, tiszták. Ez logikus lépés egy olyan borászat részéről, amely még építi a nemzetközi jelenlétét. Ugyanakkor megmutatták azt az arcát is az indiai boroknak, amely már nemcsak alkalmazkodik a világ trendjeihez, hanem saját hangon szólal meg. Tobzódik a délies, egzotikus zamatokban, miközben a borok egyensúlyát a kevesebb sav és a határozott alkohol irányában keresi.

A Grover Zampa kóstolója mindenesetre azt mutatta, hogy India már nem pusztán kuriózum a borvilágban. A technológia, a fajtaismeret és a piaci gondolkodás adott. A következő lépés az lehet, hogy mindez egy könnyen felismerhető, önálló stílussá álljon össze. Ha ez megtörténik, akkor az indiai bor nemcsak érdekes lesz, hanem megkerülhetetlen is.