Ez persze fellengzősen hat. És lássuk be, az is. Amikor ilyen szőlők közt sétálunk, ilyen borokat iszunk, mégis óhatatlanul előkerül ez a kérdés. Szoktunk arról beszélni, mit is gondolunk magukról – másképpen: mit kommunikál magáról a magyar bor. Tokaj, Villányi Franc, Irsai Olivér, vulkánok, cool climate, hébe-hóba Juhfark, Bikavér, de azt inkább már csak belső piacra. Kihagytam valamit? Ha igen is, látszik már ennyiből, nincs igazán egységes állításunk magunkról, borainkról: analógiákat keresünk, idegen bélyegeket ragasztgatunk (magyar Toszkána, Pannon Provance), és kicsit talán bele is utunk az önmeghatározásba, annyira sokszor futottunk már neki. 

És akkor belegondolunk, hogy itt van nekünk a „Góhér s bandérista bakar”, versben, regényben, Borászati Füzetekben – előbbiről állítólag XIV. Lajos mondta, hogy kétféle bort ismer, a Góhért meg a többit; utóbbi, azaz a Bakator meg Érmellék fő-fő fajtája volt. Itt a budai vörös, ez a legősibb küvénk talán, meg itt az „úri bor”, a Kéknyelű, hadd ne soroljam! Javuk génbankokban várta az új tavaszt, alig-tucat tőke sorvadt a kutatóintézetek hanyagolt birtokain, míg Szentesi azt nem mondta: no, lássuk!

És látjuk. A kóstolt tizenöt bor nem mindegyike autochton fajta gyümölcse, nem tragédia. De alig akadt, amit letudtunk annyival: érdekes. Legtöbbjük egyedi, friss, új, különleges. És legtöbbjük legtöbbje minőségben is olyat hoz, hogy bátran versenyeztethető a hazai Kékfrankosokkal, Pinot noirokkal, Merlot-kkal. És nem csak a hazaiakkal. Hát miért nem? Most, hogy eszi meg a szőlőket ez az új filoxéra, a fitoplazma, én biztosan azt mondanám, ha állam lennék vagy valami afféle kasszaőr, hogy minden tőke után, amit az őshonos magyar fajták közé sorolunk, és valaki visszatelepít a mindenféle kivágott szőlője helyére, kifizetem annak a termőre válásig minden ráfordítását, költségét. Hogy megtámogatom edukációval, kutatással, szakmai cikkekkel, médiamegjelenéssel, külföldi kiállításokkal, piaccal, mindennel, ami kell. És Garay János-, Sárosi Árpád-, Kisfaludy Sándor meg Csokonai-versekkel írnám tele a címkéit, és népdalokat tanítanék hozzájuk, hogy megint énekeljünk jó kedvünkben, ne csak hőzöngjünk, ha iszunk. Az éttermeseknek meg odaadnám az Ínyesmester szakácskönyvét (Magyar Elek), hogy főzzenek abból is egy degusztációs sort a Laska, Purcsin, Kolontár, Balafánt, Csókaszőlő mellé, mert amit magyar konyhának hiszünk, az rezüméje a Kárpát-medencei kulináriának, és annak sem legsikerültebb. Mert Ausztriában GV-t iszom, ahogy mondani szokás, Sangiovesét vagy Nebbiolót Olaszországban, na meg Proseccót persze – hát hadd mondjam már azt egy külföldinek egyszer, hogy üljél be velem, te drága vendég egy budai vörösre ide, és kóstold meg hozzá ezt a jóféle zónapörköltet! Persze ez így elmondva Váci utca meg falumúzeum, de hát legvégső soron miattunk az. De magamat legalább megihlettem, az sem kis dolog amikor múzsák helyett marketingesek költik az igét. Úgyhogy neki is látok egy jó borjúpörköltnek, aztán meglátjuk, hogyan szereti a Laska!

Lehet, hogy az identitás a lelkek iránytűje, de mágnese biztosan a gyomorban lakik! 

BÉRCZESSY

Feketefájú bajor, 2023

Korábban megízlelt-énekelt ősi fajtáimról olykor egészen bőséges leírásokat találtam, ezúttal azonban jócskán kellett tekerni a prést, mire előjött valami. „A Bajor fajtakör valószínűleg magyar eredetű, csemege- és borszőlőnek egyaránt termesztették szerte az országban. Jellemzője, hogy a levél színe is pókhálósan gyapjas, a fiatal hajtás és a levélnyél is gyapjas, a vessző feltűnően barázdált. Igen laza fürtje ágas, hosszú és széles, nagy, ovális kék bogyója feltűnően hamvas. Virága nőjellegű. A Kék bajor és a Szürke bajor tőkéje erős növekedésű, de a csokoládébarna vesszőjű és feketén pontozott levélnyelű Feketefájú bajor növekedése gyenge. A Bajorok későn fakadnak és virágoznak, de már szeptemberben szedhetők. Későn fordulnak termőre és egyenetlen a terméshozásuk. Kissé fagyérzékenyek, de a szárazságot jól tűrik, a gombás betegségekre sajnos elég fogékonyak.” (Kertészet és Szőlészet, 2009/34.) „Fekete bajor igen jeles borvessző – nem oly szeszes, mint a fekete hárslevelű és a fekete dinka, de igen kellemetes izü, zamatos, és azon különös tulajdonnal bir, hogy minden fekete szőlőim között mustjának a legszebb sötét korall színe van – és igy csak színe végett is különös figyelmet érdemel” – írja Rosty István a Gazdasági Lapok 1863. évi 7. számában.

A pohárba pillantva sillerre, vastagabb rozéra „héjaz” bajorunk halvány rubinszín csillogása – olajossága kortyra csábító látvány, bár belefeledkezni sem utolsó. Illata telt: öreg fa sötétre érett cseresznyéje, kosárban aszalt szilva, meggykompót gyümölcsössége árad belőle. Mindezek a szájban teljesednek tüzes, fűszeres, mégis jól iható ízeleggyé. Már a neve is tetszett, ebből a világból ez az egyik kedvencem, jófajta repülőbenzin ez a múlt pincéibe visszaszállni vágyó borissza torkának-lelkének.

Tarcali kék, 2022

E tételünknél kissé elfogyott a tudomány(om) – a borász leírását veszem kölcsön. „Szerémségi fajta, késői érésű, borát magas sav és tannin jellemzi.”

Ez a kék valóban kék, éji égboltfoszlány forog a pohárban, aztán miközben keresem benne a holdfényt, megnyílik az orrnak és szájnak is. Némi petrolossággal indít, amihez ártézi kénesség társul, aztán ezek a nehezebb illatok-ízek enyhülnek-kiszellőznek, helyére kerül az alapjárat: üde csillagánizs, halvány mentolosság, csokoládés lecsengés. És ez még csak az első kör – sokregiszteres bor ez, amit igazán izgalmas sokáig kortyolgatni, visszakóstolni.

CSÉCSI

Vörösdinka 2023

A Vörösdinka külön utakon jár. Nem úgy működik, mint a mai, önbeporzó fajták. Nőivarú szőlő, vagyis akkor ad bő termést, ha mellette olyan társak állnak, amelyek vele egy időben virágoznak és virágport adnak. Régen ez nem jelentett gondot. A vegyes ültetvényekben többféle szőlő sorakozott egymás mellett, a beporzás magától megoldódott. A mai egyfajtás telepítésekben nehézkesebb a művelése, ha nincs jó porzója, a hozama gyenge. Részben ezért is tűnhetett el lassan a dűlőinkből.

Pedig a habitusa kifejezetten ígéretes. Szívós fajta. Németh Márton Ampelográfiai albuma szerint jól bírja a szárazságot, és nem hajlamos a rothadásra. Az eredete bizonytalan, de az biztos, hogy régóta velünk él a Kárpát-medencében. Egykor szinte minden borvidékünkön felbukkant: a Dunántúl sárgásbarna löszoldalain, Neszmély és Paks napfényes lejtőin, sőt a nógrádi, hűvösebb dombok között is. A múlt századokban illatos, harmonikus boráról volt ismert. Neve a rózsaszín bogyóira utal.

A Szentesi Józsefnél kóstolt 2023-as tétel színe sötét citrom; a pohárban könnyed benyomást kelt. Illatában finom citrusok, leheletnyi virágosság, semmi hivalkodás. A korty áramvonalas, enyhe kesernyével, a végén tiszta, citromhéjas utóízzel. A savak halkak, de nem tétovák, épp annyit adnak hozzá, hogy a bor friss maradjon. Ízében fehér húsú gyümölcsök bontakoznak ki, majd a lecsengésben egy mandulás tónus ül meg.

Nem nagyformátumú bor, de nem is annak készült. A Vörösdinka olyan társaság, amely mellett jó lelassulni. Amire való, ahhoz nagyon ért. Kár, hogy ma csak kevesen adják meg neki a közeget, amelyben megmutathatná magát.

Szerémi zöld 2022

A Szerémi zöld nem törékeny alkat. Volt súlya és tekintélye a maga idejében. Évszázadokig termesztették Biharban és Arad megyében, valamint az Alföld egyes régióiban. Egykor az egyik legjobb fehérborszőlő-fajtának tartották. Akkoriban nem különlegesség volt, hanem mérce: zamatos, jó savú bort adott.

Az eredete nem teljesen tisztázott. A neve alapján a Szerémséghez kötik – a mai Horvátország és Szerbia határvidékéhez –, de az sem kizárt, hogy a mai Magyarország területén alakult ki. Annyi biztos, hogy kárpát-medencei fajta. A filoxéravész idején majdnem eltűnt, csak elszórtan, idős telepítésekben és fajtagyűjteményekben maradt fenn. Ma a Szerémi borvidék néhány öreg dűlőjében találkozni vele, na meg Szentesi József nadapi ültetvényén.

Időről időre felmerül a gondolat, hogy a Szerémi zöld azonos lehet a Rhône-völgyi Viognier fajtával, amelyet egyes régi források „Magyar zöldként” emlegettek. Ez azonban inkább névtörténeti érdekesség, mint bizonyított azonosság. A „zöld” kifejezés a korabeli szóhasználatban gyakran a világos színre és a friss karakterre utalt, a „magyar” pedig földrajzi eredetjelző volt. A feltételezést eddig sem ampelográfiai, sem genetikai vizsgálatok nem igazolták, a két fajta borstílusa ma jól elkülönül.

Szentesi József 2022-es tételének színe szalmába hajló; érett benyomást kelt. Kiöntéskor apró szén-dioxid-buborékok jelennek meg benne, melyek egy-két perc alatt eltűnnek. A pohárban testesen mozdul, kifejezetten tetszetős látványt nyújt.

Illata közepes intenzitású, mégis rétegzett: érett alma, barack, kevés méz, mögötte finom gyógynövényes tónusok. Nem tolakodó, inkább lassan, megfontoltan nyílik. Savai határozottak, erőteljesek, az alkohol inkább megbújik a szerkezetben. Ízében visszatérnek a fehér húsú gyümölcsök – alma, körte, barack –, a háttérben enyhe herbás, teás jegyek adnak szárító érzetet a kortynak. A lecsengése hosszú: vadalmás karakterrel, leghosszabban a tonikos érzet marad meg.

Ez nem egy tucat fehérbor, nem simul bele a mezőnybe. Van karaktere, egyénisége. Sokáig emlékezni fogok rá.

N. FEJÉRVÁRY

Laska 2021

Éppen annyira őshonos a Kárpát-medencében, mint én (és talán nekem is volt ősöm Stájerországban), de ezen ugyanúgy nem érdemes fennakadni, mint az én genomjaimon. A filoxéra előtt nagy számban, viszonylag jól dokumentáltan volt jelen hazánkban. Hívják még így a vékonyra nyújtott tésztából készült metéltet, egy gombafajtát, de a pofont is. Borkúti Eldorádó, vagy a’ mesés Országról című versében például (Koszorú 1836/16): „Ott a’ házak kertelése / Kolbászokból van készítve, / A’ ház-födél van laskából, / Ajtó, kapu mézes-bábból”.  Nevezték „korai kék”-nek is, ami közép késői érése fényében kissé zavarba ejtő. Fürtje, bogyója apró, hajtásonként (szüretre: vesszőnként) három-négy fürtöt is nevel, ezért a magas minőség eléréshez hozamkorlátozásra kényszerít. Egyes feljegyzések szerint sokáig tőkén tartható, késői szüreteléssel akár édes bort is adhat. 

Szentesi ilyesmivel nem borzolja a kedélyünket, azt viszont nem titkolja, mekkora potenciált lát a Laskában (ehhez képest alig találni mástól forgalomban), de a szakirodalmi hasonlítás a Cabernet franc fajtához szintén ezt látszik erősíteni. Össze azért nehéz keverni: közepesen mély bíbor színével a Laska hamar elkülönbözik a francia dublőrtől, mozgása talán filigránabb, élénkebb. Az illatot elsőre a hordó uralja (füstös fa, faszén), a sokat emlegetett málnát nem találom (nem is keresem sokáig), van helyette szőlő, szeder, fekete ribizli, áfonya (nocsak, mégis itt a Franc!), a tercier aromák között aztán kávés csoki, kakaó, fűszerpaprika. A kortyban komoly savak, de egészen bársonyos tannin, belecsücsülnek az illatban már kibontakozó gyümölcsök, visszakúszik a füst, és megjelenik végre a málna is, egy kis szegfűszeggel meghintve. Tartalmas, szép és hosszú a lecsengés, amelyben megjelenik a szilva és az ónabóna meg egyfajta vadság, nyerseség is. Nemrégiben ettem egy kiváló vadpörköltet, sajnálom, hogy nem volt nálam egy palackkal akkor.

A Da Bibere a Magyar Hang online rovata, mostantól, időről-időre vendégeskedik a Pécsi Borozón is, a szerkesztők és szerzők legnagyobb örömére!