Fotók: Bukovics Martin

Én erről teljesen véletlenül értesültem csak, úgy, hogy a második fordulót végül magabiztosan behúzó bukaresti főpolgármester (akit érdekel, milyen városvezető volt és eleve milyen a személyisége az őt ismerők szerint, itt olvashatja az erről szóló helyszíni riportomat), Nicușor Dan kampányközpontja felé sétálva nemes egyszerűséggel elhaladtam a helyszín előtt. Full profi szervezés – volt borász, aki a budapesti VinCE-hez hasonlította a rendezvényt, mondván ilyen profizmust legutoljára ott tapasztalt –, sok fény, nagy terasz, köpőcsészék, minden asztalon víz és Románia-térkép az adott pince pontos koordinátáival.

Több kiállító, mikor megtudta, hogy a borok mellett közép-európai politikáról is író újságíró vagyok, rögtön elkezdte mondani, hogy nem örülne, ha a szélsőjobboldala jelöltje, George Simion győzne, de megértené, ha így történne, mert hallja, hogy a munkásai is őrá ikszelnek. Volt olyan, aki rögtön bemutatott egy épp akkor és ott kóstoló erdélyi születésű, felmenői között magyarokat is számontartó, a „dákok országáról” bloggerkedő arcnak, aki arról magyarázott nekem, hogy tudom-e, hogy Erdély tele van magyar nemesek kastélyaival, amiket „kötelességünk ápolni és karbantartani”, és ő ezért ikszeli inkább Dant, mert fél attól, hogy Simionnal ez nem kapna hangsúlyt.

Alább lesz dobrudzsai borajánló is, gondoltam ez kapcsolódó tartalom, kedvcsináló a Duna-deltához. (a főszerk.)

Miközben osztrák borászattulajdonossal a román borpiac árnyoldalairól, olténiai kereskedelmi igazgatóval pedig a náluk termesztett autochton szőlőfajták nem várt exportsikereiről elmélkedtem, arra is jutott idő, hogy vagy húsz román pince borait kóstoljam végig, hogy leszűrjem, mit kérj ki, ha a környéken járnál – és miért ne járnál, Bukarest sokkal izgalmasabb, mint gondolnánk. Miután az egyik borásszal megbeszéltük, hogy alapvetően az összes európai borpiacon a hazai borok dominálnak (a németek meg túl keveset termelnek ahhoz, hogy lefedjék az igényeiket), mint ő fogalmazott, az összes borfogyasztó soviniszta, úgy döntöttem, radikalizálom a sovinizmust és főként a románnak mondott szőlőfajták boraira koncentrálok, a nemzetközieket háttérbe szorítva.

Kezdésnek nézzünk el Erdélybe, ahol nem érdemes sovénnak lennie magyarnak se, románnak se. A szilágysomlyói Silvania pincészet négy szuper, a prémiumsorozatból származó pezsgővel érkezett, mind hagyományos, champagne-i eljárással készülnek, a legkiemelkedőbb közülük az volt, amire ők is a legbüszkébbek, és amit teleragasztottak mindenféle borversenyes éremmel: a Blanc de Blancs, tehát chardonnay (az ára 125 lej) vakon olyan, mint egy trentói pezsgő, az arany középút az érettség és a frissesség között, finom sóssággal, gyönyörű buborékokkal.

Ha már pezsgő, sovinizálódjunk, vegyük fel a román ritmust, és meg se álljunk az olténiai borászat központjának számító Drăgășani-ig, mert az Olt jobb partján, a Kárpátok déli lejtőin található közel 50 hektáron gazdálkodó családi pincészet, az Avincis palackban erjesztett és érlelt, 100%-ban a helyi crâmpoșie nevű szőlőfajtából készült pezsgőjére érdemes ránézni (az ára kb. 100 lej). Szuper arányokkal rendelkező krémes és sűrű pezsgő, amely mindemellett tud még friss is lenni. Ha ez nem lenne elég (nekem nem), náluk lehet kóstolni a crâmpoșieből készült legszebb fehérborokat.

Igaz, a ritka fajta visszavezetése a köztudatba az Avincistől mindössze pár kilométerre lévő Stirbey pincészethez fűződik. Az ismert nemesi család az örökség visszaszerzését követően telepítette azt először el a helyi szőlészeti kutatóintézet szakmai segítségével, ma készítenek belőle többféle változatot is, mégis, tőlük inkább a friss királyleánykát (fetească regală, az ára kb. 75 lej) emelném ki, jóivású, gyümölcsös és a fajtához képest egészen elegáns bort készítettek belőle, több, mint fröccsbor, de annak már eleve ott a tolnai Veres-királyleányka a pécsi Vasutasban.

Aki tömény örömre és élvezetre vágyik és meginna akár egy egész palackkal is, a munténiai, Bukaresttől északkeletre a Prahova megyei, 60 hektáron gazdálkodó 1000 de Chipuri pince alapházasítását, az egyszerűen csak Albnak, azaz fehérnek nevezett cuvée-t keresse: leányka (fetească alba), chardonnay, sauvignon blanc, olaszrizling – amit sajnos alig készítenek önállóan, az egyik kiállító borász egy másik borvidékről nem is értette, miért kérdezek rá erre, hiszen ha az olaszok nem készítenek belőle bort, nekik miért kellene, mire hiába mondtam, hogy oké, olasz az eredet, de ez közép-európai fajta, nézzen csak a horvátokra, közölte, hogy leszarja a horvátokat – és lekerekítésnek 5%-nyi ottonel muskotály (az ár 54 lej, a romániai árképzést ismerve best buy). Újabb bizonyítéka annak, hogy az identitását kereső borvidékeken, ahol rengetegféle szőlőfajta terem, a legkisebb közös többszörös mindig egy házasítás tud lenni: nem véletlen, hogy a bikavér és a csillag nevű fehér cuvée az egri borvidék két fő terméke, és Pécsen is készül még pár helyen Déli Fény.

A csak 2017-ben alapított, 35 hektárnyi bioszőlőt művelő, a már Moldvához tartozó, nem épp hívogató városképű Foksány – itt született amúgy az elnökválasztást elbukó George Simion – melletti Velo pince úgy kóstoltatta végig rendkívül szimpatikusan a natúrborait, hogy közben egy percig nem beszélt natúrborról, nem volt semmiféle hittérítés, csak meglepően magas minőség az ötletes címkéjű, pontosabban kézzel, temperával festett palackokon. A 2021-es sauvignon blanc egy vibráló és friss, ropogós, citrusos-virágos bor a négyéves kora ellenére is (75 lejes árával nem lóg ki felfelé a mezőnyből), a helyben eredetileg pezsgők alapanyagágnak leszedett plăvaieből betontojásokban készült narancsbor (75 lej az is) pedig leginkább a moseli édesborok kevéske maradékcukros, de nagyon szép savszerkezetű belépőszintjéhez hasonlított minden téren, váratlan és izgalmas élmény. A Velo-borokat Bukarest mind felszippantja, a reptéren is árulják őket (felülárazva).

A Caii de la Letea egy dobrudzsai szövetkezetből lett kiprivatizálva, tömegborászat, szőlőt is adnak el, folyóbort is, meg persze látni a palackjaikat a szupermarketek polcain. A Trilogie în Roșu boruk három autochton szőlőfajta házasítása, abszolút iható, simulékony tanninú, behízelgő bisztróbor, rizikómentesen ki lehet rendelni: hipermarketekben néha látni, egy palack nyugodtan mehet a kosárba. A pince egyértelmű topboraként reklámozott Épiphanie nevű 2019-es feketeleányka ennek az ellentéte: nagy, robosztus, a tannin még szárít és húzza a szájat, de pár éven belül rendben lesz, román csúcsbort venni 100 lejért nem rossz ár-érték arány.

A román borok – akár a szerbek – ugyanis átlagban drágábbak a magyar boroknál, noha a minőség nem feltétlenül annyira konstans, mint itthon, és mivel gyerekcipőben jár még a szomszéd borpiaca, kialakult, letisztult borvidéki identitások sincsenek még feltétlenül. De szépen kifizetik a borok árát, a termelők pénzüknél vannak. A borászatok tulajdonosai között találunk olasz és francia szakmai befektetőket, marketingre és kereskedelmi kapcsolatokra rengeteg pénzt égető pénzembereket homályos háttérrel, a kommunizmus bukását követően visszaköltözött, bizonyítani akaró nemesi családokat, egykori szövetkezeteket átvevő, dömpingben utazó gigaborászatokat és kisebb-nagyobb családi pincéket – míg korábban még fehérbor-túlsúlyos volt a román piac, a borászok elmondása alapján jön egyre jobban fel a vörös és a rozé, nagyjából 60:40 lehet a fehér-vörös arány, utóbbiból eladási gondjaik nincsenek, elvégre számos fogyasztó még csak most fedezi fel a borkultúrát.

A romániai pincék élmezőnye az exportra rá sem szorul, hiszen Bukarest, nyáron a román tengerpart, valamint a gazdaságilag szárnyaló erdélyi nagyvárosok felszippantanak mindent. Külföldről inkább olyan visszajelzéseket kapnak, amelyek a csak a környéken termesztett autochton fajtákat dicsérik, ezeket rendelik tőlük – találtam is a kóstolón két, a környékre specializálódott német borbeszerzőt, amint hevesen magyarázzák egy román borásznak, hogy túl sok a fahatás a vörösborában, mire az azzal védekezett, hogy neki nőben is a nagymellű, nagyseggű tetszik, szóval ne vitatkozzanak ízlésről. Mondták, hogy de így nem tudnák eladni a bort Németországban, mire a borász közölte, hogy nem is kell, mert már elfogyott, és pont a Lufthansa vette meg a komplett tételt, hogy bizonyos hosszabb járatain a legfelső osztályon kínálja az utasoknak. Micsoda véletlen: a repülőn másképp érzünk ízeket.

A szerző a közép-európai és balkáni történésekkel foglalkozó Gemišt hírlevél alapítója, a cikk eredetileg ott jelent meg.