Tudták, hogy Ausztria legkisebb borvidéke Bécs mellett – egészen pontosan Bécs felett – fekszik? 700 hektáron 630 termelő készít bort, így az osztrák fővárosban elég magas az egy lakosra jutó borosgazdák száma: 3000 főre jut egy. A 19. kerülethez tartozó Grinzing városrész romantikus, kisvárosi hangulatú utcácskáin sétálgatott Beethoven, Pippal vagy éppen Freud, ahol számtalan egyedi hangulatú „heuriger” (borozó) várja a látogatókat, alig 20 percnyire a Városházától (Schottentor). És azt tudták, hogy Bécsben látogatható egy több, mint 300 éves pezsgőpincészet? Olvassanak tovább és állítsák össze saját boros kiruccanásukat! Cikkünk eredetileg a Pécsi Borozó idei tavaszi számában jelent meg.

Az alábbiakban öt-öt villányi és burgenlandi tétel kóstolási jegyzete és összefoglaló tapasztalatai következnek, abból a célból, hogy egyrészt testközelből lássuk és érezhessük a hasonlóságokat és különbségeket, remélhetőleg ezzel megerősítve a piacon lévő tételek kóstolási bírálataiból készítette aromavizsgálati elemzéseket.

A földrajzi és a történeti/emberi áttekintésből az az alapvető következtetés adódik, hogy mindkét terület kiválóan alkalmas a vörösborok készítésére, ezt a termelők nagyon pontosan tudják, és ez irányban fejlesztik tovább birtokaikat, szőlőiket. Míg Burgenlandban továbbra is meghatározó a kékfrankos, addig Villány, bár szintén hosszú korszaka volt, amikor ez a szőlőfajta volt a meghatározó, inkább a bordói fajtákra tett, azon belül is egyre kiemeltebben a cabernet franc-ra.

A természetföldrajzon kívül a terroir alakításában legalább ugyanakkora szerepe van az embernek, ha nem még nagyobb. Ebben a dolgozatban azt tekintjük át, hogyan alakult a két borvidék történelme, hogyan kerültek a francia fajták a fókuszba, azon belül pedig hogyan került szóba a cabernet franc.

Igazi téli idő van. Már egy hete csak köd és zúzmara, fehérbe öltözött fák, didergő emberek. Van némi bája ennek is, de már nagyon várjuk a tavaszt. Nincs ez másképp hazánk mediterrániumában, Villányban sem. A tejfehérbe burkolózó elkerülőúton alig látszik úticélom, a Keller Pincészet épülete. Cikkünk a Pécsi Borozó 2020/1, tavaszi számában jelent meg.

Igazi színfoltja a Szekszárdi borvidéknek mind könnyedre hangolt, gyümölcsös boraival, mind pedig egyedi stílusával, humorával és a már fogalomnak számító kék zsigulijával. Az online és nyomtatott sajtóban azonban nem lehet róla olvasni, ifj. Márkvárt János ugyanis nemigen ad interjúkat. Vele a szőlőben lehet találkozni, jobb esetben a borain keresztül megismerni. Épp ezért a gyűszűvölgyi pincében beszélgettünk, s miközben sorra váltották egymást a különféle évjáratok és fajták, palackos és tartályos tételek a poharunkban, szépen körvonalazódott előttünk egy életút, egy ars poetica és persze szinte a teljes szortiment. (Cikkünk a Pécsi Borozó 2020 tavaszi számában jelent meg.)

Mi visz arra egy kommunikációs céget vezető szakembert Szombathelyen, hogy kistermelővé váljon, főleg a koronavírus idején? Péter története nem egyedüli a gasztronómia világában. Többen lesznek pályaelhagyók – vagy fél-pályaelhagyók, mint Péter -, és belevágnak valamibe, ami nyugtatóbb, természet közelibb, önazonosabb. Ennyire telítődtünk volna a globalizációval? Falussy Péterrel, a június 7-én elstartolt ’Falussy zöldségtermelő’ mikrovállalkozás életre hívójával beszélgettünk.

A megszorítások egyre inkább eltűnnek életünkből, néhány új szokás talán megmarad, sok új tapasztalat biztosan. Az utóbbi napok olyanok, mintha mindenki megpróbálná bepótolni az elvesztegetett időt, de egyrészt botorság volt, aki elvesztegette, másrészt lehetetlen visszahozni az elmúlt időt. A halmozódó munkafeladatok miatt aztán kevesebb idő marad a borra, az írásra, fáradtan, nyűgösen nem érdemes kóstolni sem. De kaptam két palackot, és furdalta az oldalamat a kíváncsiság.