Ez az év nem volt a korán érő fajták éve. Nem mintha a később érők világcsúcsdöntésbe fogtak volna a viszonylag szép októberi időben, de azokból talán lesznek szép borok. Portugieserből, de még rozéből is keresnünk kellett, nagyítóval, duplázott jószándékkal a bekerülőket. Nehéz meccse volt, de a végén csak hálóba jutott a labda. Egy tucat és még két bor nyolcvan pont felett.

Az egész igazából tesztüzemnek indult: gondoltam, bemérem magam a tokiói tömegközlekedéssel kapcsolatban, mielőtt megérkeznek a Barátaim Magyarországról, mert amikor először láttam a nagyváros metró/vasút hálózatának térképét, csak annyit mondtam: – No, thank you! Aztán egy eseménytelen hétvége éppen alkalmasnak tűnt arra, hogy feldobjam egy tájékozódási versennyel, meg mondjuk egy elfogadható kávézó felhajtásával; akkor még nem gondoltam, hogy végül egy gasztronómia kalandba bonyolódom… Persze nincs okom meglepődni, hiszen az emberek túlnyomó többséggel gasztronómia és/vagy szerelmi kalandokba bonyolódnak…

Egyrészt hiánypótló, másrészt hagyományteremtő szándékkal hívták életre Szekszárdon első alkalommal azt a borgasztronómiai programot, mely a Márton-naphoz kapcsolódik. A helyi önkormányzat, a Szekszárd és Térsége Turisztikai Egyesület, a Vendéglátók Kerekasztala Szekszárdért Egyesület, az Eco-Sensus Kft., valamint borászok, civil szervezetek és helyi termékeket forgalmazó vállalkozások közös munkája az esemény létrejötte. 

Amikor éppen nem „boxolnak” vagy tematikus kóstolóznak Szabó Zolival, akkor a Kalamáris Borbisztró és Vinotéka csapata pincéket szemel ki és mutat be, lehetőség szerint a borász, a borok megálmodójának aktív részvételével. Jómagam a kadarkák versengése után a csobánci Villa Tolnay Borház bemutatkozását is egy kihagyhatatlan alkalomnak gondoltam, szerencsére újfent nem csalódtam. A birtok borait Nagy László birtokigazgató mutatta be, és az első fél órában még az esemény beszélgetőpartnere, Szabó Zoltán sem nagyon jutott szóhoz. Nagy szó ez, itt már éreztük, hogy fajsúlyos dolgokkal fogunk találkozni!

Gyermekkoromtól kezdve volt bennem valamiféle révült csodálkozás, amely felszínre tört, ha egy filmben azt láttam, hogy evőpálcikát használnak. Nem volt ez egy eltúlzott sóvárgás, mert például sosem vezetett odáig, hogy fűzfavesszőkből magam fabrikálta pálcikákkal próbáljam belapátolni a karácsony környéki kocsonyát… Csupán egy kis száj-tátva-maradás és álmélkodás. Olyannyira veszteg maradt a törekvés, hogy Magyarországon egy-egy alkalommal meglátogatott távol-keleti éteremben sem nyúltam a pálcák után, mert valahogy póznak éreztem, és nem kívántam ügyetlenkedésbe fullasztani az alkalmat. Még Japánba is úgy érkeztem, hogy volt bennem egy óvatos távolságtartás, holott éreztem már a repülőgépen: e tartózkodásomat vélhetően revideálnom kell…

Amikor azt mondjuk, hogy egy borvidék sokkal több a bornál, nem mindig értik. Akkor itt van ez a konkrét példa. A Villányi-Siklósi Borút szolgáltatóinak közös kezdeményezésére november közepétől új, helyi specialitás kerül a borvidék éttermeinek és pincészeteinek kínálatába. A Villányi Falatok névre keresztelt fogás – amely lehet akár előétel, borkorcsolya, vagy desszert  - minden esetben villára tálalva kerül a vendég elé. Ott jártunk mi is az első ötletelő-bemutatkozó villásbörzén.

Kaptam egy meghívást, nagyon kedves borkedvelő emberek időnként összejárnak borklubozni, ők invitáltak meg egy kóstolóra. Az apropó egy pincefeltárás volt, lévén egyikük családjába éveken, évtizedeken át érkeztek borok, ajándékba elsősorban, amiket elraktároztak, elfektettek a pincében. A szervezők kiválogattak 43 bort, ezeket (szervezési nehézségek miatt végül) egyetlen hosszúra nyúlt estén teszteltük, vajon mennyire birkóztak meg az idő kihívásaival.

A Kalamáris tematikus borestjeinek házigazdája, Szabó Zoltán a cabernet franc kitárgyalásához ezúttal Bakonyi Pétert hívta segítségül. Nem érdemtelenül, ezt a villányi borász a jelenlevőknek kétszeresen is bebizonyította.

Eddigi, rövid japán tartózkodásom alatt sok mindent megtudtam az itteni emberekről, amely informálódást kizárólag a nyitott lélek, a figyelő tekintet és a kíváncsi alaptermészet segített. Szemlélődöm, beszélgetek és elfogadom az invitálást különféle rendezvényekre. Nem gondolom, hogy messzemenő következtetéseket vonhatnék le megfigyeléseimből, tekintettel arra, hogy mellőznek minden szociológiai mérőmódszert, ezt meghagyom a különféle szakférfiaknak és szaknőknek. Mégis, nagy nyugalommal kijelenthetem, hogy a japán emberek egy dolgot szenvedélyesen szeretnek: fesztiválozni – mert ott lehet vásárolgatni és enni. Szóval hármat.