Tartozom egy vallomással: már három cikket is megírtam előre, ami beillett egy karácsonyi borajánlónak, végül mindhármat töröltem. No nem azért, mintha nem lenne jó ötlet kadarkát inni a halászléhez (mondjuk az egri Orsolya Pincétől), a csokiszuflét lekísérni egy jó vintage Porttal, vagy - ó, szentségtörés! - elszopogatni egy palack aszút tonikkal. Az ok egészen prózai volt: villámcsapásszerűen beleszerettem egy borba és azon keresztül egy közösségbe!

Nem titok, a Pécsi Borozó és talán a WineSofa olvasói is látták-olvasták, hogy az utóbbi időben többször megfordultam Nemesnádudvaron. A legutóbbi aprópó egy könyvbemutató volt, Szindbád bemutatkozott a BorBagolyban, ami nem mást jelentett, mint egy jó hangulatú beszélgetést egy gyerekkori jóbarátommal, Torma Szabolccsal, aki azóta Nemesnádudvar polgármesterévé avanzsált. Az idő elröppent, szóba került a fitoplazma, az aktuális trendek a borpiacokon, az utazásaim keresztül-kasul a világban és eközben borokat kóstoltunk, a helyi termelők borait a Sváb Sarokból. A többségét a boroknak és a termelőknek is ismertem, többször írtam is már róluk, nem bocsátkoznék önismétlésbe. Aztán a végefelé jött egy egészen furcsa címke (nevezzük inkább matricának, ha jól rémlik, egy halott szarvas volt rajta) és egy 24-es kékfrankos. Azt gondoltam, kész, itt a vége, amikor a borszakíró már a falu "futottak még" termelőihez is jó arcot kell hogy vágjon, nyeltem egyet, és belekortyoltam a meghökkentően sötét színű borba. Ami közel volt a tökéleteshez! Nem tipikus kékfrankos, sűrűbb, bujább, egyértelműen meleg tónusú gyümölcsbomba. Egész egyszerűen gyönyörű! A kóstoló-beszélgetés végére kiderült, hogy a borász is ott ül a hallgatóság soraiban, így gyorsan megállapodtunk egy másnap reggeli vizitben. Legyen elég annyi, hogy a Bertilla Borvilla, vagyis Etsberger József 2024-es kékfrankosa kvázi elfogyott, egy svájci vadász vette meg igen jó áron, de még egy kartonnal haza tudtam hozni (és talán pár karton még maradt a pincében). A borász a szőlőinek a többségét már bérbeadta, csak egy kevés vörösbort készít minden évben, miközben a helyi vadásztársaság prominense, aki bérvadásztatásból él. Echte sváb, az Etsbergerek ott voltak az 1700-as évek első felében Nadwar alapítói között, József (akárcsak a legtöbb villányi, pl. Szende Gábor) csak az óvodában tanult meg magyarul, a németet legalább annyira anyanyelvének tekinti, mint a magyart. Nem is lövöm le a poént, irány Nemesnádudvar, keressék fel a helyi pincesorokat, mert mindenhol ilyen csodákra lehet bukanni, olyan érzés, legalábbis számomra, mint Villány lehetett a 90-es évek legelején. Billeg a település, a pincesor, a teljes feledés és az országos hírnév között, még bármelyik lehet, az egész attól függ, hogyan döntenek a helyi gazdák, mennyi időt és energiát akarnak beleölni az egyébként kétséges kimenetelű történetbe, aminek a végén akár ők lehetnének a következő Villány. Már ha ezt akarják.

Ezek után talán már egyértelmű, hogy én Bertilla-Etsberger kékfrankost fogok inni a halászléhez, a töltött káposztához és a bejglihez egyaránt. Úgyis mindig arról papolok (a Borkatedra programban, az egyetemeken is), hogy az a tökéletes bor-étel párosítás, amit abban a pillanatban annak gondolunk, úgyhogy a puding próbája az evés, én ezt most így gondolom és ezzel a gondolattal kívánok áldott karácsonyt mindenkinek!