Azt hiszem sokismeretlenes az egyenlet, nem lehet egyetlen dologra ráhúzni a felmerülő problémákat. Az egyik oldalon ott van a Covid, a papír és a nyomdaköbségek elszállása, a munkabérek emelkedése (amit egyre nehezebb kigazdálkodni munkaadói szempontból), és persze ezeknek a következményei: a jó újságírókat már nehéz megfizetni, így egyre olcsóbb munkaerővel dolgoztatnak a magazinok, ergo egyre gyatrább minőségűek a cikkek, másrészt (róka fogta csuka) a print magazinoknak leáldozóban van, mindenki elfordult az online felé, de ennek feleakkora a presztízse, vagyis sok újságíró eleve nem akar online, vagy csak online publikálni, másfelől a magyar piac - de lehet, hogy a világpiac is - hozzászokott, hogy az online „ingyen van“, így még nehezebb kigazdálkodni a felmerülő költségeket. Hiszen dehogy van ingyen, munkaidő, befektetett pénz, fejlesztési költség, fenntartási költség, szerver, kollégák, fizetések. Miért gondolja bárki, hogy egy online portálnak kevesebb lesz a költsége pusztán attól, hogy nem kell havonta egy halom pénzt elköltenie a nyomdában? Hiszen vannak hirdetési költségek, ráadásul a bevételi oldalon szinte nem marad semmi, maximum az előfizetői rendszer, ami valamiért szintén nem nagyon működik Magyarországon. Nem véletlen, hogy aki ma Magyarországon bormédiával foglalkozik, az vagy takarékra tette az online felületet - mint a BORIGO -, vagy küzd mint malac a jégen, kivéve, ha a háttérben lévő cégcsoport más területeken is érdekelt, és nem fáj súlyos százmilliókat átcsoportosítani a boros játszótérre. 

A szűkülő boros nyilvánosság másik rákfenéje a hitelesség kérdése. Eleve átláthatatlan, hogy a sajtótermékek mögött álló érdekcsoportok mikor, milyen boros események szervezésében, rendezésében érdekeltek, és arra hogyan csoportosítják át a kezük között megforduló borokat, a borászatok irányából felmerülő marketing költségeket, vagy az egyéb, üzleti megfontolásból született megállapodások hogyan torzítják a piacot. A borász persze nem szeretne pénzt költeni, ő azért készítette a bort, hogy eladja, nem hogy fizessen érte, de az is tény, hogy a csökkenő borfogyasztás és a növekvő érdektelenség egyre nehezíti mindenki helyzetét. Közhely, de attól még igaz: a növekvő zajban az egyik lehetséges kitörési pont - ha a büdzsé engedi - a marketing költségek növelése, hogy kitűnjünk a tömegből. Igen ám, de ki az az ember, mi az a hiteles műhely, amire megéri pénzt és időt áldozni, ami eléri a fogyasztók egyre szűkülő rétegét, netán újabbakat szólít meg? 

Hiszen mindannyian azzal küzdünk, hogy csökken az olvasók száma! Ezt lehet megint csak a Covidra fogni, de nem érdemes. Ahogy először a print „szakadt be“, most ott tart az online is. A boros témájú cikkeket a vezető portálokon is alig ezren olvassák, egy jobb boros videó talán eléri az ötezer megtekintést, és egyáltalán nem látszik a kiút. Vajon hogyan változott meg a fogyasztók hozzáállása? Csak a boros médiatartalmakat nem fogyasztják, vagy a bort sem? Vajon a kettő összefügg, vagy a csökkenő borfogyasztás és a csökkenő érdeklődés között nincsen számottevő összefüggés? Egy évtizede mondom keserédes megoldásként, hogy indítani kell egy Instagram oldalt, ahol fehérneműben pózoló hölgyeket láthatunk, a kezükben borral, palackkal, címkével. Biztos vagyok benne, hogy - legalábbis boros szinten - rövid időn belül a legnézettebb oldalak között lenne, amiért a borászok is szívesen fizetnének. Igen ám, de tényleg minden áron fel kell tornázni a megtekintéseket? Hiszen ott is lehet csalni, ahogy erre számtalan példa létezik! Még én, a műszaki antitalentum is pontosan tudom, hogy csak pénz kérdése, hogy hány követőm lesz az Instagramon, szaúdi robotok és nigériai hekkerek formájában, amivel aztán tudok villogni, hogy a borász nálam költse el a pénzét. Sajnos arra jutottam, hogy a közhangulat, a közízlés változása (nem csak a bor terén, hanem egyáltalán) szépen lassan azt eredményezi, hogy lehúzhatjuk a rolót. Bízom benne, hogy a szőlészek megtalálják az ellenszert az aranyszínű sárgaságra, így nem az lesz a vége, hogy eleve nem is lesz bor, amiről írni lehetne, de emellett is azt gondolom, hogy az, ahogyan próbáltunk/próbálunk kommunikálni a borokról, az halálra van ítélve. Nem tudunk megújulni, érkezik az ezredik interjú a borásszal, a századik kóstolós videó, a milliomodik borleírás, és mindenki várja a csodát, hogy ettől aztán minden megváltozik, az emberek újra bort fognak inni, az eladások az egekbe szöknek, ahogy a hirdetési bevételek is. Van egy rossz hírem: ez nem fog megtörténni.

Persze a megoldást sem tudom. Lehet, hogy az egyre szűkülő térben az exkluzivitást kell megcélozni és a nyomtatott magazint erőltetni, előfizetői bázist építeni és presztízsről papolni, de az is lehet, hogy bulvárosítani kell a borszakítást, a nagymellű szőkék - nagy szemű kiskutyák tengelyen, a háttérben borokkal. Ha az utóbbira esik a nép választása - ó demokrácia! - akkor én máris szedem a sátorfámat, nem akarom megélni, hogy a közízlés demokratizálódása rányomja a bélyegét a borra is. Van az a híres graffiti, hogy „Egyél tehénszart, tízmilliárd légy nem tévedhet!“. Talán elitista a megközelítésem, de kitartok amellett, hogy igenis tévedhet a tömeg, még ha az elveimmel együtt éhen is halok a végén. A bor ugyanis több annál, minthogy tárgyiasított női testekkel próbáljuk eladni!

Mindenestre előbb vagy utóbb számot kell adnunk arról, hogy mire jutottunk, mit rontottunk el és mi lesz a megoldás. Az én fejemben már a teljes visszavonulás, a profilváltás és a pálya elhagyása is felmerült. Miért írok, ha nem olvassák? Miért forgatok videókat, ha senki sem fizeti ki a munkámat? Legyek borkereskedő? Hiszen egyre kevesebben vesznek bort. Álljak borásznak? Azon túl, hogy az egy másik szakma, látom, hogy mennyit szenvednek az időjárással, a bürokráciával és végül az eladásokkal. Nem tudom, hogy mi lesz ennek a vége, de attól tartok, hogy mindenkinek fájni fog…