A komló egy fura növény, hiszen vad formája gyomként tör elő sok helyen, a házikertek kiirthatatlan réme, nemesített formájában pedig egy sérülékeny, sokszor kevés sikerrel termeszthető kultúrnövény, mely fajtagazdagsága évről-évre új ízkaraktereket hozó, izgalmas és túlhype-olt példányokkal növekszik.

Úgy emlékszem, az elmúlt tizenegy évben nem történt meg, hogy egy elkészített és megírt interjú kimaradt volna a Pécsi Borozóból. Készítettünk ugyanakkor nem egyet, kétszáznál is többet. Szólhatnék az újságíró felelősségéről, az interjúalany felelősségéről, de most a saját, szerkesztői szempontomból mesélem el a történetet, talán okulunk belőle mindahányan. Szerkesztői publicisztika az őszi számból.

Gondoltam, gyorsan jelentek, mielőtt kimegy a fejemből a lényeg, amit nem is tudtam lejegyzetelni. Összesen 58 fehér tételt kóstoltam meg a Zé Feszt mai első napján és összességében örülünk. Annak nem, hogy kevesen jöttek el, szóval holnap eshet hó, lehet jég, fel a hótaposót vagy síléceket és legalább a pécsiek nézzenek el a volt PEK-ben, mert a Szántó Kovács János utcában kis csodákat kóstolhatnak.

A Pécsi Borozó tavaly hirdette meg először szavazását, az olvasók és munkatársaink körében próbáltuk felmérni, kik is a kedvenceink. Legyen az borászat, vendéglő vagy hotel, azaz a kedvenceket három kategóriában mérettük meg, az idén már másodszor. A díjakat szombaton adtuk át, a Pécsi Borozó első Adventi Borszalonján.

Hálátlan dolog könyvajánlót írni. Ha a mű jó, az ajánlót író embert a sárga irigység rágja, miért nem ő írta meg. (Már ha vannak ilyen irányú ambíciói.) Ha a könyv rossz, akkor pedig igazi kanosszajárás következik, kiemelve a kötés technikáját, dícsérve a nyomdát, a tördelőt, igyekezvén semmit sem írni magáról a könyvről.

Mindjárt az elején leszögezem: nem az áruházi alsó polcról beszélek. A saját otthoni, kis boros polcomról, ahol a főzésre is szabadon elvehető tételek kerültek biztonsági okokból felülre és a titkos tartalék alulra, ahol ez a bor jó ideje pihen. Pihent. Merthogy ma este megbontottam. Vörösre vágytam, épp csak egy pohárral. Kettő is lett belőle.

Sok szekszárdi borászat vonatkozásában beszélhetünk arról, hogy generációkat ível át családjuk történetében a szőlő szeretete és a borkészítés. Vesztergombiék esetében az 1700-as évekig kell visszamennünk az időben, hiszen a ma is használatos címerük - melyen egy róka látható, mancsában egy szőlőfürttel - egyértelmű utalás arra, hogy a család életében jelen volt a szőlő és a bor. Azt, hogy mennyire elkötelezett família voltak, mi sem jelzi jobban, hogy Szekszárdon az első hegybíró is Vesztergombi volt, mindez pedig komoly szakmai és társadalmi elismertséget is jelentett abban az időben. Portré a Pécsi Borozó őszi számából.

A borospolcomon ráakadtam egy duettre: Németh Janó két 2012-es bora pihent ott, milyen lenne összenézni, mire képes egy kékfrankos, no és mire egy cabernet sauvignon hat év után? Az utóbbi időkben egyre inkább hiszek az időben, szeretem, ha nem a harsány erő, hanem a finom elegancia dominál a borban, ha vörös, akkor pláne.

Vajon mire gondoljon az ember, amikor száraz borok bemutatására szóló meghívót kap egy olyan pincészettől, amelyik sokáig az édes borok felsőbbrendűségét hirdette? Változó időkre? És egyáltalán: lehet-e érdekes egy olyan kóstoló, amelyeken az édes borvidékek nagyágyúi csak mellékszereplők?