Úgy emlékszem, hogy mindig is volt villányi borút. Elnézést a siklósiaktól, de nekünk így maradt meg, belső szlengnek könyvelhetjük el talán. Talán azért van így, mert amikor én elkezdtem Villányba járni, akkor már volt borút. Sőt éppen akkortájt indult be. Belegondolni is szomorú kissé, hogy ennek már negyed évszázada. Másrészt meg örömteli, mert 25 igencsak aktív év van a borút mögött, ez a jubileum megérdemelt egy ünnepséget a siklósi várban.

Azt mondják ilyenkor, egyik szemem nevet, a másik sír. Pedig rég kóstoltam már ilyen sauvignon blanc-t a Villányi borvidékről. És pont azért csordult pár könnycsepp a másikból, mert lehetett, lehetne még több, még jobb. Ha nem volna ez a mindent bedaráló újborőrület, a szüret előtt elvárt újborokkal. A piac elvárja, a piac megkapja, én meg az a kisebbség vagyok, aki a azon a lehetetlen helyzeten szontyolog, mi lett volna, ha.

Izgalmas kóstolón vehetett részt az, aki október 22-én ellátogatott a „Szekszárd palackban” sétálókóstolóra, melynek a Société Budapest adott otthont. A szekszárdi borászok – szám szerint most tizenhatan – hozták el erre a napra boraikat, döntően a 2017-es évből – a legtöbbet természetesen a különleges szekszárdi palackban.

Ha meghalljuk, hogy szarvasgomba, két dolog jut azonnal az eszünkbe. Drága és elérhetetlen. Na jó, annak aki már ismeri, talán még az is, hogy elég intenzív íze és illata van. Ez mind helyén való, de célszerű nem csak a végleteit vizsgálni. Természetesen akad közte kevésbé drága, kevésbé intenzív illatú és aromájú is.

Olyan egyszerű azt mondani, hogy a körülöttünk élő népek semmit nem tudnak rólunk és évszázadok óta a vesztünkre törnek. Bezzeg mi tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy ők kik, nem igaz? Pontosan tudjuk, hogy semmi joguk itt lenni, menjenek csak vissza a hegyeken túlra, a többit pedig bízzák ránk. Én valami mást javaslok, amivel talán nem leszek közönségkedvenc, de ha megfogadják a tanácsomat, nem fogják megbánni!

Talán a legszebb időszak bortúrázni egy őszi napsütéses nap. A reggeli köd felszáll, a nap sugarai kellemesre melegítik a hűvös levegőt, a szőlőszemeken megcsillan a fény, a dűlőkben javában zajlanak a szüreti munkálatok és pincékben már forrnak az első borok. A szőlőhegyek élettel, várakozással vannak tele.

Nem hittem Tomislavnak. Hiba volt. Reggeli előtt sétálok egyet a hotel környékén, ami egy teherpályaudvarba oltott lakótelep, Trump feliratú outletekkel és rémes hangulattal. Végső elkeseredésemben, hogy Podgorica ennyire csúnya, leülök egy padra egy buszmegállóban és iszom egy sós joghurtot. Persze az eredeti “főváros” Cetinje volt, ott több régi épületet találni. Podgoricában csak az óratorony és egy pici oszmán híd maradt, de ezekért kár megállni akár csak egy órára is. Érdemes inkább a valaha élt leghíresebb szerb-montenegrói billiárdjátékos, Petar Petrović-Njegoš sírját felkeresni a fellegek fölött, vagy beleolvasni a verseibe, úgy biztosan többet értünk meg a montenegrói néplélekből, mint a podgoricai city mall-ban sétálva.

Trebinje óvárosa a folyópartra épült házak nélkül olyan, mint egy kicsit lepusztult dalmát kisváros, kóbor macskákkal és mindent átható fügeillattal. Csak a környék összes hegycsúcsára sebtében felhúzott ortodox templomok jelzik, kik élnek itt. A szerbek nem bízzák a véletlenre a dolgot. A központ és a folyópart amúgy hangulatos, a víz szikrázóan tiszta és türkiz színűnek hat a vízinövények miatt. A régi oszmán híd is gyönyörű, igaz eredetileg nem itt állt, hanem néhány kilométerrel fentebb a folyón, de egy duzzasztómű miatt elbontották és itt újjáépítették. Ma is aktív gyalogosforgalom zajlik rajta, de a központi közlekedésből már kiesik.